Vázlatok #5,5

A fegyver

Az amerikai hadseregnek van egy titkos fegyvere. Ezt a fegyvert az ország legképzettebb, leghozzáértőbb tudósai fejlesztették ki a legnagyobb titokban, azzal a céllal, hogy a legpusztítóbb hadviselési eszköz az amerikaiak kezében legyen. Erről a titkos fegyverről természetesen mindenki tud.

A fegyvert szigorúan titkos katonai bázison őrzik. Ez a bázis olyannyira titkos, hogy az ott szolgálatot ellátók sem tudják, hol vannak. A legmagasabb katonai vezetők sem tudják, hol van a bázis. Az Elnök sem tudja.

A fegyver őrzését mindig két katonának kell ellátnia. Jack és John voltak az éjszakai váltás. Az őrség tagjai hat hónapos kiképzést kaptak, és megismerkedtek minden olyan fegyver használatával, amelyre esetleg szükségük lehet, hogy megvédjék a fegyvert egy, a fegyver elleni fegyveres támadás esetén a fegyvert támadó fegyveres támadóktól. Jack és John egy fegyvert sem tudtak rendeltetésszerűen használni.

Mindenki tudta, hogy az őrség mindenkori két tagján kívül titokban egy FBI-ügynök is őrzi a fegyvert. Jack és John is tudták, hogy rajtuk kívül titokban egy FBI-ügynök is őrzi a fegyvert. Az FBI-ügynök is tudta, hogy titokban ő is őrzi a fegyvert.

Az őrség szabályzata két pontból áll:

1. Az őrség tagjai nem léphetnek be a fegyvertároló helyiségbe, annak ajtaját nem nyithatják ki.
2. Az őrség tagjai kötelesek szolgálati idejük elején és végén a fegyver meglétéről, annak épségéről meggyőződni.

Az őrségen belül ily módon igen gyakoriak voltak a fegyelmi eljárások.

A fegyvertároló helyiség ajtaján a következő felirat állt:

Veszélyes!
Az ajtót kinyitni tilos!

Az ajtót becsukni tilos!

Az ajtót annak használata közben zárva kell tartani!

Jack és John szolgálati idejük alatt a következő beszélgetést folytatták:

- Te Jack!

- Igen, John?

- Nem ellenőrizzük a fegyvert?

- Tilos az ajtót kinyitni!

- De én kíváncsi vagyok erre a fegyverre. Mindenki kíváncsi rá. Ha megtudnánk, mi ez a fegyver, lehet, hogy megnyerhetnénk vele a háborút!

- Tilos az ajtót kinyitni!

- A haza érdekét szolgálja, hogy kinyissuk.

- Ja, az más.

Nekiálltak kinyitni az ajtót.

- Mit csinálnak? – kérdezte az FBI-ügynök.

- Kinyitjuk az ajtót.

- Tilos az ajtót kinyitni!

- A haza érdekét szolgálja, hogy kinyissuk.

- Ja, az más – mondta az FBI-ügynök, és segített kinyitni az ajtót.

Kinyitották az ajtót. Az ajtón belülről a következő felirat volt:

1. Az ajtót minden körülmények között tilos kinyitni!

2. Ha a haza érdekét szolgálja, az ajtót ki kell nyitni!

3. A fegyvert tilos kézbe venni!

4. A fegyver olyan tömegpusztító erővel rendelkezik, hogy emiatt minden körülmények között tilos használni!

5. A fegyvert használni kell az Amerikai Egyesült Államok Elnökét, népét, területi integritását vagy szuverenitását veszélyeztető támadás esetén, ha a földönkívüliek földreszállást kísérelnek meg, illetve ha Leonardo DiCaprio nem kap Oscar-díjat 2020-ig!

6. A fegyvert minden körülmények között tilos megsemmisíteni!

7. A fegyvert meg kell semmisíteni, ha máskülönben ellenség kezébe kerülne.

- Jack, én kipróbálom a fegyvert.

- Tilos kézbe venni vagy használni!

- A haza érdekét szolgálja, hogy kipróbáljam.

- Ja, az más.

John ráfogta a fegyvert Jackre, gyerekkori barátjára, akit mindig is gyűlölt.

Pukk!

A fegyver egy dugós puska volt.

Vázlatok #5

Gyilkosság a színpadon

- Óh, de élethű!

- Nézd, hogy vonaglik, mintha valóban fulladozna!

- Nagyszerű színész, csakugyan nagyszerű...

- A legjobbak egyike a táborban, ehhez kétség sem férhet.

Wilson egy utolsó halálhörgéssel elernyedt. Parker elengedte a torkát, és felegyenesedett.
A közönség soraiból zúgó tapsvihar hangzott fel. Kevés mulatságuk volt a bevetések között, és a tábori színház ezek közé tartozott. Ezt most kellőképpen értékelték is.

Csak akkor fejezték be az éljenzést, amikor Parker a zubbonya alól előhúzott pisztollyal fejbe lőtte magát. A lőszer okozta lyukon töménytelen mennyiségű agyvelő fröccsent a fából eszkábált színpadra.

Wilson Parker szeretője volt. Parker épp az ő sátrába igyekezett a színdarab előtti este. A sátor előtt megállva azonban gyanús hangokat hallott odabentről. McRain és Wilson beszélgettek.

- Akkor elszöksz velem? – kérdezte McRain.

- Persze, drágám, megígértem – jött a válasz.

- És mi lesz Parkerrel?

- Majd mérget keverek a kávéjába.

- Rendben. Szeretlek.

Három hét múlva Mcraint, a színdarab harmadik résztvevőjét Johnson tábornok az irodájába hívatta. Ott volt Riddle ezredes is, a tábornok hű fegyverhordozója.

- Üljön le – utasította az ezredes.

Helyet foglalt a tábornok íróasztalával szemben.

- McRain, McRain, McRain... – kezdte a tábornok. Az asztal lapjának szélén üldögélő ezredes a fejét csóválta. – McRain, McRain, McRain. Mi bíztunk magában.

- Csalódottak vagyunk – tette hozzá az ezredes.

- Hová lett a jóindulat a mai világból? Hát már nem lehet megbízni az emberekben?

- Hogy tehette ezt? Ráadásul a saját bajtársával...

- Ha lenne magában egy kis tisztesség, ugyanazt tette volna, mint Parker.

- De hát mit csináltam? – értetlenkedett McRain.

- Hogyhogy mit? Hát maga társtettes Wilson megölésében – vonta fel a szemöldökét az ezredes.

- De hát én nem csináltam semmit!

- Magának tudnia kellett volna, hogy ez nem a színdarab része. De maga ahelyett, hogy közbelépett volna, inkább végignézte a saját bajtársa halálát.

- De hát a szerepem szerint megkötözve feküdtem, bekötött szájjal! Megszólalni sem tudtam!

- Ha igazán akart volna, közbeavatkozott volna.

- Ez itt a Saturday Evening Post legújabb száma – húzott elő egy újságot a tábornok. – Az áll a címlapon, hogy „Gyilkossággá fajult a katonai színdarab”.

- Tagadja, hogy részt vett a színdarabban? – kérdezte az ezredes.

- Nem.

- A gyilkosság a színdarabból lett, tehát aki részt vett a színdarabban, az részt vett a gyilkosságban is, igaz? – nézett rá a tábornok.

- Nem.

- Meghazudtolja az elöljáróját? – csapott le rá Riddle.

- Nem.

- De az előbb azt állította, hogy a tábornok úr hazudik.

- Azt állítottam, hogy téved.

- Figyeljen ide. A tábornok úr tábornok, míg maga egy nyamvadt kis kapitány. A tábornok úr azért tábornok, mert intelligens. Sokkal intelligensebb, mint maga. Tehát neki van igaza.

- De hát...

- Kussoljon! Majd akkor beszéljen, ha kérdezzük! – förmedt rá az ezredes.

- Igenis.

- Nem most mondtam, hogy kussoljon? Fogja már be!

McRain nem szólt semmit.

- Na, erről van szó – biccentett Riddle. – Tábornok úr, szerintem a megfelelő büntetés...

- Kussoljon már! – szakította félbe Johnson.

- Most kussolok, tábornok úr – jegyezte meg McRain.

- Nem maga kussoljon, hanem Riddle! De maga is kussoljon! Elegem van magukból.

McRaint gyilkosságban való közreműködés és elöljáróval szembeni engedetlenség miatt főbe lőtték. Johnsont és Riddle-t kitüntették a gyors, hatékony és eredményes nyomozás lefolytatásáért. Amerika pedig megnyerte a háborút.

Vázlatok #3

Baba

A srác egyedül volt a szobában. A padlón térdelt, kezeivel a feje fölött, akár egy marionett bábu. A groteszk pózt a csuklójára erősített bilincsnek köszönhette, ami a mennyezetről lógó lánchoz kapcsolódott. A szoba puritán egyszerűséggel volt berendezve. Nem volt ablaka, ajtaja is csak egy. Egyetlen asztal volt az ajtó mellett, rajta különféle tárgyakkal. A falon nem voltak sem képek, sem poszterek. Leginkább egy börtöncellára emlékeztetett – bár abban legalább egy ágy lett volna.

Nem tudta, mióta volt itt. Hetek, hónapok óta? Talán egy év is eltelt? Ki tudja? Nem számolta a napokat. Csak egy dolgot ismert; a fájdalmat. Itt fájdalomban lehetett az időt mérni, más mértékegység nem létezett.

Nyílt az ajtó – valaki belépett a szobába. A fiú nem látta, ugyanis háttal volt neki, de tudta, ki az. Ide csak egyvalaki szokott bejönni. Az újonnan érkezett becsukta az ajtót, majd az asztalhoz lépett, ahonnan felemelt valamit. A srác nem látta, mi az, de tudta, hogy mi van a fogvatartója kezében. Érezte.

Az érzékei kiélesedtek rabsága alatt. Hallotta a dobhártyájában dübörgő vér zaján átszűrődve a másik férfi szaggatott lélegzetvételét. Izgatott volt. Mint mindig, amikor belépett ide. Azért jött.

Felvett még valamit az asztalról. A fiú fémes súrlódást hallott. Tudta, mi következik. A férfi kivárta, hogy teljesen elöntse az izgalom. Ki akarta élvezni a pillanatot. Talán egy perc telt el, mire lesújtott. A fiú érezte a beléfúródó hideg pengét. A fájdalom eltöltötte a vállát, ahol a szúrás érte, de nem törődött vele. Már megszokta. A férfi lecsapott még egyszer, még egyszer és még egyszer... Ő sem tudta már, hányszor. Ezután módszert váltott, és inkább vágásra használta a pengét. A fiú bőre szétnyílt, ahol megsebezte. De óvatos volt; nem akarta megölni a játékszerét. Vigyázott, hogy ne szúrjon meg létfontosságú szervet, és hogy ne ejtsen túl mély sebet.

A fiú néha összerándult a fájdalom újabb és újabb hullámaitól. Aztán egyszer csak vége szakadt; a férfi nem vágta meg többé. Hallotta a csörrenést, ahogy letette a pengét az asztalra. Talán ennyi volt... Talán abbahagyja és kimegy...

Ekkor megérezte a testén az érintését. A férfi cirógatta. Ne... Már megint?

A nadrág lassan lecsusszant a derekáról, és valami keményet érzett a fenekénél. Jaj, ne, csak ezt ne...

Hallotta a férfi lihegését. Meg fogja tenni. Sokadszor is...

A férfi beléhatolt, és jólesően felsóhajtott. Aztán mozogni kezdett, először lassan, majd egyre gyorsuló ütemben. Néhány perc után kéjsóvár nyögéseket hallatott, egyre hangosabbakat. Még gyorsabban mozgatta a csípőjét, még vadabban nyomult a fiúba, majd egy rándulással elélvezett.

Egy kicsit pihent, aztán kicsusszant a fiúból, és kiment az ajtón. De előtte visszadobta az asztalra, amit eddig végig a kezében tartott. Kicsi volt, talán harminc centis, és a legapróbb részletekig hasonlított a fiúra. Most mozdulatlanul feküdt az asztalon, ahogy az egy vudu babához illik...

Vázlatok #2 és fél

Párhuzamos valóság

Háború van. Kíméletlen öldöklés. Vesztésre állunk. Csak én maradtam. El kell bújnom valahol, mielőtt megölnek engem is.

A közeli erdőben rohanok lélekszakadva. Mögülem súlyos léptek és zihálás zaja hallatszik. Az üldözőim közel vannak. Nincs nálam fegyver, nem tudok velük szembeszállni. Sötét van, nem látok jól. Félő, hogy nekimegyek valaminek. Persze nekik van zseblámpájuk. Elkezdek szlalomozni a fák vastag törzse között, az ellenség kissé lemarad.

Fellélegzek; ezt megúsztam.

Kisvártatva szinte beleütközök egy magas kőfalba. Alig tudok előtte megállni. Azt latolgatom, hogy át tudok-e jutni fölötte. Ismét közelebbről hallom az üldözőim zaját. Körülnézek, és megpillantok egy öreg diófát néhány lépésnyire. Fáramászásra alkalmas. Kiskoromban megmásztam a környék összes fáját, most sem lehet vele probléma.

Odarohanok, és egy ugrással felkapaszkodok a legalsó ágra. Az ellenséges katonák ekkor érnek utol. Gyorsan feljebb mászom, hogy biztonságos távolságra kerüljek tőlük.

- Azonnal gyere le! Ha nekünk kell lehoznunk, reggeli helyett nyugtató injekciót fogsz kapni!

Ez meg milyen szöveg már? Tudom, hogy megölnek, ha a kezük közé kerülök.

- Nem versz át, te szemét! Nem fogtok engem is kinyírni!

- Ez még a többinél is hülyébb, esküszöm...

- Rendben van. Ha nem jössz le, hát legyen. Hozzák le, kérem – int a vezérük a kommandósoknak.

Az egyikük bakot tart a másiknak, aki felugrik az alsó ágra. Túl közel van. Elindulok felfelé. Az egyik ág megreccsen alattam. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy egy gyerekkori emlék átvillan az agyamon. Egyszer lezuhantam egy fáról, és beütöttem a fejem. Utána... Nem emlékszem már, hogy mi történt. Tovább kapaszkodom. Ráhelyezem a teljes testsúlyomat az ágra, ami gyászos reccsenéssel eltörik. A lábam alól eltűnik a támaszték, a felettem lévő ág kicsúszik a nedves tenyeremből. Hihetetlenül hosszú ideig zuhanok, mintha csak megtorpant volna az idő. Aztán minden elsötétül.

Kinyitom a szemem. A testem fáj, mintha kiklopfoltak volna. A fertőtlenítőszag csípi az orrom. Megpróbálok felülni, de nem megy. Odaszíjaztak az ágyhoz.

Nyílik az ajtó, és egy ellenség jön be rajta. Egy nő. Többen követik, és megállnak az ágyammal szemben.

- Jobban van? – kérdezi a nő.

Nem válaszolok. Belőlem aztán nem fognak kiszedni semmit.

Az ágy mellé húz egy széket, és leül. A köpenye zsebéből előhúz egy ollót. Na, csak kibújt a szög a zsákból!

- A kis akciója közben felszakadt az alkarján a bőr, össze kellett varrni. Most kiszedem a varratokat.

Feltűri a ruhám ujját, és valóban egy seb van a karomon. Szépen elvágja a cérnákat, majd kiszedegeti őket. Az ollót leteszi az ágy feje mellett lévő éjjeliszekrényre.

Persze teljesen egyértelmű, hogy megmérgezték a sebemet. Nem értem, mire fel ez a színjáték.

- Megnyugodott már? – kérdezi a szemembe nézve.

Lassan bólintok.

- Persze ez egyértelmű, hiszen beadtuk a szükséges gyógyszereket, amíg nem volt magánál.

Szóval még be is ismeri, hogy megmérgeztek.

- Úgy látom, nincs már szükség a szíjakra, úgyhogy leveszem őket – azzal szépen, egyesével leoldja őket. Először a lábaimról, majd a karjaimról.

Lassan felülök, és a csuklóimat dörzsölgetem.

- Ugye nem is olyan nehéz? – mosolyog rám.

- De nem ám – vigyorodom el én is, majd felkapom az ollót, és teljes erővel a mellkasába vágom.

Megérdemelte a büdös ribanc. Legalább magammal viszem a halálba. Győztem.

Az ápolók egy pillanatig dermedt csendben állnak, majd mindannyian egyszerre kezdenek kiáltozni. Az egyikük kinyitja az ajtót, és kiordít a folyosóra:

- Gyorsan, segítség!  A páciens megtámadta a doktornőt!

Két biztonsági őr érkezik egy pillanat alatt a kórterembe.

- Azonnal fogják le! Vigyék innen!

- Uramisten!

- Fektessék az ágyra a doktornőt!

- Húzzák ki az ollót a sebből, nyomókötést rá és tolják azonnal a műtőbe!

- Vigyék már innen, a zárt osztályra vele, mielőtt megtámad még valakit!

- Gyorsan, mielőtt elvérzik!

Vázlatok #2

Börtönakadémia

- A bíróság bűnösnek találta a vádlottat az Amerikai Egyesült Államok Törvénykönyve 18. számú, bűncselekményekről szóló törvénye 1111. szakaszának a) bekezdése szerint első fokúnak minősülő emberölés bűntettében, amiért életfogytig tartó, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítéli azzal, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja.

A húszas évei elején járó hirtelenszőke férfi sztoikus nyugalommal tűrte, hogy kivezessék a tárgyalóból. Belökték egy rabszállítóba, majd rázárták az ajtót. Amikor legközelebb kinyitották a rabomobilt, már új otthonának udvarán találta magát. Két őr fogta közre, és a bilincsére erősített vezetőszíjat megmarkolva bevitték az épületbe.

- Még szerencse, hogy nem én megyek elöl – futott át a bizarr gondolat a fején. – Úgy sétáltatnának, mint egy kutyát.

Odabent megkapta új ruházatát, majd átöltözött a gusztustalanul narancssárga gúnyába. Az előző börtönben viselt gönceit elvették. Az őt kísérő őrök átadták az illetékes tisztnek az iratokat, amiket még a rendőrségi fogdában és az előzetesben töltöttek ki róla, így neki semmi teendője nem volt.

Ezután levették róla a bilincset, és az egyik cellához vezették. Kinyitották a vastag vasajtót, és betessékelték rajta. A már odabent tartózkodó három férfi felnézett.

- Hé, Ragyás! – kiáltotta el magát az egyik őr, mire az egyik, eddig az ágyán heverésző fickó felpattant. – Vedd gondjaidba a kisfiút, mutasd meg neki a szállodát. Elég időtök lesz rá, akár egy életre szóló barátságot is köthettek – vigyorodott el rosszindulatúan, majd rájuk vágta az ajtót.

Kulcs zörgése hallatszott, léptek távolodtak, aztán csönd lett. A zárka lakói az újonnan érkezettre bámultak, majd végül a Ragyás nevezetű lépett oda hozzá.

- Szeva! Én Steven vagyok, vagy ahogy a legtöbben hívnak, Ragyás Steve.

Elég egyértelmű volt, honnan származhatott a gúnynév, ugyanis az alacsony, pocakos fószer arcán apró sebhelyek garmadája sorakozott – talán gyermekkori himlő maradványa.

- Ez itt Kicsi Joe, ő meg Penge Harris – mutogatott rá sorban a másik kettőre. – Az ágyad az lesz, ott – intett arra a fekvőhelyre, ami a sajátja fölötti volt.

A szőke egy szó nélkül az említett ágyra dobta azt a kevés holmiját, ami volt, majd felmászott rá, és lelógatta a lábát. Még mindig őt nézték.

- Téged hogy hívnak? – kérdezte Steve.

- Martin vagyok.

- És mit csináltál? A faszfej szavaiból úgy vettem ki, hogy tész-t[1] kaptál – kíváncsiskodott tovább.

- Kinyírtam az apámat és leléptem a pénzével, de elkaptak a határon. Ennyi az egész – vonta meg a vállát.

- Miért ölted meg?

Martin néhány pillanatig nem válaszolt, mintha azt latolgatná magában, hogy eláruljon-e bármit is.

- Tizennégy éves korom óta molesztált – mondta végül. – Sokkal erősebb volt nálam, szóval nem tudtam tenni semmit. Nemrég végre sikerült egy elöl hagyott késsel leszúrnom álmában.

- Áh, vagy úgy – Ragyás szemlátomást kínosan érezte magát az újkeletű információtól. – Szólok pár szót a srácokról, ismerd meg egy kicsit őket – próbálta oldani egy kicsit a hangulatot, majd el is mondott minden lényegeset a másik kettőről. Olybá tűnt, hogy igencsak szeretett beszélni.

Kicsi Joe - vagy ahogy mások hívják, Villámöklű Joe – igazi keményfiú volt. Egy nagystílű uzsorás behajtójaként dolgozott, de bárkit hajlandó volt megzsarolni vagy megfélemlíteni, ha eleget kínáltak neki szolgálataiért. Alacsony fickó volt, alig – vagy talán egyáltalán nem – érte el az egy hetvenet, de cserébe bőséges izomzattal áldotta meg a természet. Erőteljes testfelépítését meghazudtoló gyorsasággal osztogatta a pofonokat, ha kellett – gyakran akkor is, amikor nem. Azt beszélik, két hekus orrát is betörte, amikor bekasztnizták.

Penge Harris egy magas, alultáplált, harmincas pasas volt, de jóval idősebbnek tűnt a valódi koránál. Vállig érő csimbókos, piszkosszőke haja volt. Száraz, pergamenszerű bőre szinte rászáradt a pofacsontjára, és elhanyagolt, többhetes borosta díszelgett rajta. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, amik kissé halálfejszerűvé tették a megjelenését. Összességében úgy nézett ki, mint akit alaposan megviselt az élet. A nevét onnan kapta, hogy mindenkinél gyorsabban és pontosabban tudta egyetlen mozdulattal elérni a célját, legyen az egy arasznyi vágás a karon, vagy egy torok elmetszése. No nem ám egy harminc centis késsel, hanem akár egy apró zsilettpengével is.

- Te miért ülsz? – kérdezte Harristől Martin.

- Én? – vigyorodott el, megvillogtatva sárga fogsorát. – Sosem találnád ki. Kicsipkéztem egy-két nyakat, semmi több.

- Nagyjából ennyi lenne – fejezte be az ismerkedős délutánt Ragyás.

- Magadról még nem beszéltél – emlékeztette Joe.

- Á, én nem vagyok ilyen durva, mint ti, nem is értem, hogy mit keresek köztetek...

- És megint előadja – csóválta a fejét Harris.

- A lényeget – dörmögte Joe.

- Jól van már, jól van – vigyorgott Steve. – Annyi a lényeg, hogy pár nagykutyát megszabadítottam néhány felesleges milliótól. Ezért még nem szívtam volna ekkorát, de elég jó kapcsolataik voltak a szemeteknek, meg hát a pénz nagy úr, így a nyakamba varrták a fekvőnyolcast.  Ez volt hat éve. Tizenkilenc év múlva feltételesen kiengedhetnek, az meg már mindjárt itt van, hamarabb, mint a Mikulás, nem igaz? De nem büntetés ez nekem, ilyen remek srácok között úgy érzem magam, mintha csak otthon lennék, nem, fiúk? – palacsintaképe csak úgy ragyogott a vigyorgástól.

Azok csak a szemüket forgatták.

Délután a rabokat kiterelték az udvarra, hogy szívjanak egy kis friss levegőt, meg mozogjanak egy kicsit. Az életfogytosok része jóval kisebb és puritánabb volt, mint a többi elítélté. Az a terület egy öt méter magas ráccsal volt elválasztva a másiktól, és még egy focipálya is volt rajta.

A többi rab már kint volt, amikor Martinék megjelentek. Csoportokba verődve beszélgettek, sokan cigiztek. Páran edzették magukat korlátokat és padokat segítségül hívva a gyakorlatokhoz. Nem véletlenül nevezte el a köznyelv ezt a fajta testmozgást fegyencedzésnek. Egy idősebb, hatvan év körüli, hajlott hátú férfi lépett oda hozzájuk.

- Adjisten, Papa! – köszönt rá Steve. – Hogy szolgál az egészséged mostanában?

- Nem jól, Steven, nem jól – csóválta az a fejét. – Megint hasogat a derekam...

- Hát miért nem nézeted meg magad az orvossal?

- Megnézte az, de azt mondta, hogy a korral jár, nem lehet vele mit kezdeni...

Martin eközben szemügyre vette a többi elítéltet. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy nagydarab pasas viszonozza a pillantását, elvigyorodik, majd odasúg valamit a mellette állónak.

- Az ki? – fordult Steve-hez, de az csak szívta a fogát, amikor meglátta, kire vonatkozik a kérdés.

- Az ott, fiam, Benga Nick – felelt helyette az öreg. – A helyedben messze elkerülném. Mindenki tudja róla, hogy... hát, a másik csapatban játszik. És az ilyen fiatal fiúcskák a kedvenc játékszerei.

- És az őrök nem tesznek semmit? – csodálkozott Martin.

- Ugyan már, addig örülnek, amíg Nick nem az ő seggük után koslat. Így legalább kevesebb vele a probléma, mert nagy bajkeverő volt akkoriban, amikor nem tudott urológust játszani. És vannak emberei is, akik most ott állnak körülötte. Nem hiányzik senkinek, hogy balhézzon, ha nem hunynak szemet a kis stiklijei fölött.

Eltelt pár hónap, és Martin összebarátkozott a cellatársaival. Meg az öreggel is, akit mindenki csak Papának hívott, és gyakran átjárt hozzájuk beszélgetni vagy kártyázni, amikor szabad foglalkozást kaptak. Papa nagy zsugás volt, mindig szívesen adott egy-két tippet, ha megkérték rá. A rabok között általános tisztelet övezte már csak a kora miatt is, bár azt senki nem tudta, hogy miért küldték hűsölni. Mindenki meghalt vagy szabadult már azok közül, akik előtte kerültek be, a többieknek meg nem kötött semmit az orrára.

Egyik este egy kisebb veszekedés tört ki a cellában. Joe és Harris kapott össze valami apróságon, de már egyikük sem emlékezett arra, hogy mi is volt a vita forrása. Ez náluk mindennaposnak számított, de általában ugyanolyan gyorsan véget is ért, ahogy kezdődött. Steve próbálta lenyugtatni őket, Martin pedig magában nevetve nézte a jelenetet, de aztán hamar megunta.

- Én elmentem tusolni, majd gyertek ti is, ha befejeztétek. Papa, jössz? – fordult az öreghez, aki most is ott lógott náluk.

- Mehetek – vonta meg az a vállát.

A tusolóban épp nem volt senki, így nem kell várniuk, egyből beállhattak a zuhany alá. Martin elégedetten folyatta magára a meleg vizet, lehunyt szemmel élvezve a testét körülölelő forróságot. Néhány perc után az öreg megszólalt.

- Martin? Szerintem menjünk – a hangja valahogy furán csengett.

- Hm? Még nem végeztem.

- Jól mondod, még nem végeztél.

Martin csodálkozva kinyitotta a szemét és megfordult. Benga Nick széles mellkasával találta szemben magát. A gyomra öklömnyire zsugorodott, rögtön tudta, hogy bajban van. Megpróbált gyorsan elsurranni Nick mellett, de az egy durva mozdulattal visszalökte.

- Hé, Nick! Azonnal fejezd ezt be! – emelte fel a hangját Papa, de az válaszra sem méltatta, csak intett a gorilláinak, akik kidobták az öreget a zuhanyzóból.

- Ha tudnád, hogy mennyire vártam erre az alkalomra – vigyorgott kéjesen Martinra a hegyomlás méretű faszi.

- Én a legkevésbé sem – vágott az vissza.

- Azt elhiszem. Na fordulj meg, jobban jársz, ha nem ellenkezel.

- Azt lesheted – sziszegte Martin.

- Nekem így is jó – vont vállat amaz, és elkapta a kisebb karját, hogy a kívánt irányba forgassa.

Martin azonban villámgyorsan mozdult. Kicsavarta a karját a szorításból, sípcsonton rúgta ellenfelét, és már lendült volna a könyöke a másik arca felé, amikor Nick két gorillája elkapta és a falnak szorította.

- Tartsátok jó erősen! – adta ki az utasítást a behemót, és egyetlen mozdulattal a fiúba vágta magát, aki felsikoltott a fájdalomtól.

Ekkor rontottak be a helyiségbe Martin cellatársai. Mögöttük ott bicegett az öreg, akit szemlátomást megviselt az előbbi dulakodás, de arra még maradt energiája, hogy a többieket riadóztassa. Joe az ujjait ropogtatta, Harris pedig előhúzott egy kis fadarabra erősített zsilettpengét a zsebéből. A kis csapat élén álló Steve Nickre szegezte a mutatóujját. Megjelenésében most nyoma sem volt a szokásos jovialitásnak, inkább valamiféle sötét, fenyegető aura vette körül.

- Azonnal engedd el, te szemétláda, különben arra sem lesz időd, hogy megbánd, amit tettél – szólt vészjóslóan.

- Hogy merészelsz... – hördült fel Nick. – Ezért most drágán megfizetsz!

Intett az embereinek, akik elengedték Martint, és megindultak az újonnan érkezettek felé. Hozzájuk csatlakozott még két bandatag, akik a felmentő csapat nyomában futottak be. A fiú a földre rogyott, elvesztette az eszméletét a fájdalomtól.

Pitty. Pitty. Pitty.

Kinyitotta a szemét. Csupa fehérség vette körül.

Pitty. Pitty. Pitty.

Idegesítő sípolás. Az infúziós tű a karjában. Egy kórterem.

Minden tagja fájt, mintha egy hegyről bukfencezett volna le. Lassacskán eszébe jutottak a zuhanyzóban történt események. A gyomra fájdalmas görcsbe rándult. Nem először erőszakolták meg, de még sosem volt ennyire durva és kegyetlen... Ráadásul most a barátai is bajba keveredtek miatta... Keserű ízt érzett a szájában, mintha epét nyelt volna, amikor eszébe jutottak a többiek. Vajon mi történhetett velük?

Néhány óra múlva nyílt az ajtó, és egy orvos meg egy börtönőr lépett be rajta.

- Áh, látom, felébredt, nagyon jó – bólogatott a doki. – Nos, úgy gondolom, hogy a sérülései inkább lelkiek, mint testiek, úgyhogy holnap vissza is térhet a szokásos körletébe. Úgy vélem, hasznos lenne, ha egy pszichológus is látná magát a későbbiekben, de ezt majd megbeszélem az igazgatóval.

Ezután az orvos megvizsgálta, amit némán tűrt, majd kimentek a kórteremből, magára hagyva a fiút sötét gondolataival. Aznap éjjel Martin nem tudott aludni, lelki szeme előtt lehetséges forgatókönyvek százai játszódtak le a történtekről.

Reggel két őr jött érte, hogy átkísérjék a szigorított részlegbe. Közben be nem állt a szájuk.

- Hallod, öregem, jó nagy balhét csináltatok, mindenki erről beszél...

- Meghiszem azt, itt még ilyen nem volt. Hatalmas ramazuri!

- Ja, de legalább megtizedelődött a fegyencek száma, ennyivel is kevesebb dolgunk van...

- Mi történt a többiekkel? – kapta fel a fejét Martin.

- Még nem is hallottad? Sajnálom, hogy tőlünk kell megtudnod...

- Mi történt? – szakította félbe türelmetlenül a fiú.

- Jól van, mondom már. Gondolom, a haverjaid érdekelnek, de a másik bandából is hárman feldobták a pacskert, mire odaértünk. A tieid közül azt a hosszú hajút, hogy is hívják... azt a Harrist kinyírták, a saját pengéjével vágták el a torkát.

- Ja, de előtte elintézett két másikat.

- Az igaz, de mire ment vele? Na, mindegy, az okoskodás nem segít már rajta. A másikat, a Villámöklűt is jól elintézték, eltörték a karját. De nem csak úgy simán, keresztbe, hanem szilánkosra ám! Ő még a dokiknál van, de kapni fog egy csinos kis magánzárkát, ahonnan ki sem dughatja az orrát.

- Hát azt meg is érdemli. Puszta kézzel törte ki egy százhúsz kilós állat nyakát...

- Ne is mondd, nem lettem volna a helyében. Viszont azt a kis dagadtat sajnálom. Ki is volt az?

- Valami Steve.

- Ja, emlékszem már, a Ragyás! Szabályosan agyonverték a szerencsétlent.

- Nem is tudom, mit képzelt, semmi esélye nem volt ezek ellen...

- Mert az öregnek mennyi volt? Egy hete kómában van, szerintem fel se fog ébredni, úgy helybenhagyták...

Mit teszel, ha a barátaidat, az összes mentsváradat eltüntetik az életedből? Mit teszel, ha a hátralevő éveidet egy cellában kell leélned, a halálos ellenséged szomszédságában? Mit teszel, ha az ember, aki megerőszakolt fenyegető arckifejezéssel mered rád, miközben behurcolnak a zárkádba? Kihasználod az egyetlen esélyedet, és belépsz a menedéket kínáló őrület kapuján?

[1]: tész: tényleges életfogytiglani szabadságvesztés

Vázlatok #1

Csak egy hétfő

Csak egy szokásos napnak indult. Csak egy hétfő a sok közül. A legtöbben a pokolba kívánták az említett napot, de ő nem. Ő nem, hiszen megint láthatja Őt. Őt, akit csak hétköznapokon láthatott. Hétvégéken nem, az túl feltűnő lett volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem zarándokol el rendszeresen az Ő lakásához, és bámulja az Ő szobájának az ablakát órákon keresztül. Nem, ez mind rendszeresnek számít. Ha Róla van szó, ő bármire képes. Kútba ugrana egyetlen szavára. Még szerencse, hogy Ő nem kér tőle ilyesmit.

Szóval csak egy átlagos hétfő reggel. Besétált az iskolába, mint mindig, gépiesen biccentett a portásnak, ahogy általában, viszonozta a köszönéseket, ahogy szokta. Egy megszokott mozdulattal benyitott a tanári szobába, eldünnyögött valami köszönésfélét, majd leült az asztalához, hogy felkészülhessen az első órájára, ahogy mindig. Persze ez, mint általában, nem jött össze. Néhány unalmas, semmitmondó kollégája egyből célba vette, és elkezdték az unalmas, semmitmondó történeteikkel traktálni.

- A hétvégén kijavítottam a kisérettségiket.

Ez nem semmi.

- A fele egyes lett.

Hűha, ez már nem pitlák.

- Az az átkozott kölyök már megint nem írt semmit a lapjára, még a nevét sem volt képes rendesen ráírni, csak a beceneve kezdőbetűjét.

Ejnye, az a rosszcsont.

- Vajon van fogalma ennek a pöcsnek arról, hogy mennyire hidegen hagy minden, amit mond? – tűnődött magában, miközben egykedvűen bámult az éppen hozzá beszélő tanár fakó arcába, és néha unottan biccentett egyet-egyet.

Végre megszólalt a menekülést jelző csengőszó. Ideje volt órára menni. Fellélegzett. Végre megszabadulok ezektől az idiótáktól egy kis időre. Negyvenöt perces eltáv a pokolból.

És elindult az órájára. Mint minden hétfő reggel, a 10/b termébe ment, és mint mindig, az ablak melletti padsor végére tévedt a tekintete, ahogy belépett. Ahogy általában, a pad lakója kifelé bámult az udvarra, miközben vállig érő, hullámos szőke haját tekergette. Mikor felfigyelt a tanár érkezésére, szokása szerint egy csábító mosolyt irányzott felé. A tanerő ezt nem viszonozta – nem szokta -, viszont egy rövid, de annál kifejezőbb pillantást vetett Rá. Ez olyan gyors volt, hogy kettejükön kívül más nem is vette észre. Nem szokták.

A szokásos létszámellenőrzés után – közben elidőzött egy kicsit az Ő nevénél, ahogy mindig -, felelés következett. Ezúttal Őt hívta a táblához, hiányzott neki a közelsége. Természetesen Ő mindenre tudta a választ – minden közös órájukra becsületesen készült -, de nem volt könnyű felelet. Húsz percig bombázta a kérdéseivel, mielőtt a helyére küldte egy ötössel. Át is futott a fején a gondolat, milyen kár, hogy Ő ilyen jó tanuló... Ha bukásra állna, délutánonként korrepetálhatná, és feltűnés nélkül lehetnének együtt...

Huszonöt perccel később befejezte az órát, ahogy szokta, és mielőtt kilépett a teremből, egy pillanatra összekapcsolódott a tekintete az Övével, mint mindig. Ezzel némán üzentek egymásnak: ugyanott, ugyanakkor.

Az ebédszünetben egy használaton kívüli testnevelés-szertárba ment, ahol Ő már várt rá. A mosolya elbűvölő volt, mint mindig. Szőke hajával és fehér bőrével úgy festett, akár egy angyal. Mohón magához húzta, és megcsókolta.

- Hiányoztál – mormolta a szájába.

- Te is – mosolygott Ő. – Ez lehetett az oka, a maratoni felelésemnek?

- Hmmm, talán...

- Ezért büntetést érdemelsz – jelentette ki Ő ellentmondást nem tűrően.

Letérdelt elé és szopni kezdte.

Nhn... Ó, igen... Semmi sem hasonlítható az Ő szájához.

Már majdnem elélvezett, amikor Ő rászorított a farkára. Csalódottan felnyögött.

- Még nem. Megmondtam, hogy büntetést érdemelsz – mosolygott Ő huncutul.

Azzal újra játszani kezdett vele, és most már saját magával is.

Az előbbi jelenet hozzátartozott a szokásos hétfői ebédszünetbeli tevékenységükhöz. De egy kicsit mégis különbözött ez a hétfő a többitől.

A büntetés végrehajtása közben egyszer csak kattant az ajtó – nem szokott -, majd kinyílt. Egy diák lépett be, és meglepetten bámult a párosra. Ilyesmi még határozottan nem történt meg.

- Elnézést... Én csak... – hebegett szerencsétlenül. – A régi tornaszőnyegek.

- Takarodj kifelé! – üvöltött rá a megrettent tanulóra, akinek nem kellett kétszer mondani, és kiiszkolt a szertárból.

Bassza meg! A kurva életbe!

Este a lakásában hol a falat rugdosta, hol a bútorokat verte szét, miközben nagyokat húzott a kezében tartott viszkisüvegből. Ez nem tartozott hozzá a hétfői rutinjához. Eme szorgos tevékenysége közepette lett figyelmes az utcáról beszűrődő, egyre hangosabb zajra. Mintha kiabáltak volna odakint. Az ablakhoz lépett, és kinézett.

Egy tucatnyi embert látott a járdán és az úttesten, és mind egy irányba néztek. Felé. Közben ilyesmiket ordítoztak:

- Gyere ki, te szemét! Most legyél nagy legény! Most már nem vagy olyan tökös, mi?

Jobban megnézte őket. Roppant idegesnek tűntek. Némelyiküknél baseballütő vagy kés is volt.

Nem, ő határozottan nem akart kimenni. Ellenben úgy tűnt, hogy a kintiek viszont be szeretnének jönni. Gyorsan az ajtóhoz rohant, és elfordította a kulcsot a zárban. Körülnézett, hogy mit tolhatna a bejárat elé, de még semmire sem jutott, amikor elkezdtek rajta dörömbölni.

- Nyisd ki, rohadék! Úgyis bemegyünk! Ezt nem úszod meg!

Kétségbeesetten felkapta a nappaliban a dohányzóasztalt, és megpróbálta vele kitámasztani az ajtót, de a lelke mélyén tudta, hogy ezzel nem sokat ér. A zsanérok kezdték megadni magukat a folyamatos ütlegeléstől és rugdosástól, majd fájdalmas robajjal kiszakadtak a helyükről.

A férfiak benyomultak a lakásba, és szemközt találták vele magukat.

- Megrontod a gyerekeinket? Most megdöglesz! – mondta vészjóslón a legelöl álló alak, majd irgalmatlanul gyomorszájon vágta. Térdre esett, és kisvártatva érezte, hogy egy kemény tárgy csapódik az arcába. A földre zuhant, tudta, hogy az orra és az arccsontja több helyen eltört. Az arcán végigfolyó meleg ragacsból rájött, hogy vérzik.

- Rohadt buzi! Te pedofil állat! Kinyírunk, a kurva anyádat!

Rúgásokat, ütéseket, szúrásokat észlelt a teste minden részén. Érezte, ahogy a bordái, a karjai eltörnek, a pengék a húsába hatolnak. Tudta, hogy itt a vége, nincs menekvés.

Ez eddig nem volt jellemző a hétfői napjaira.

Fiction #3 - Mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy leánya, aki éppen nagykorú lett, de még mindig hajadon volt, minthogy nem talált magához illő férfit. Ezért a király elhatározta, hogy rendez egy lovagi tornát, melynek győztese elnyeri szépséges leánya kezét. Özönlöttek a királyi udvarba az ifjak és az idősek, híres vitézek és szegény utcagyerekek, daliás hercegek és púpos koldusok, jedik és sithek, kéz és láb nélküli fekete lovagok...

...valamint egy csapat lovag, akiket egészen idáig kergetett egy vérengző nyúl.

És ott volt természetesen az ország leghíresebb kardforgatója, Sir Belvin, aki mindenkinél ügyesebb és erősebb volt. Születésekor egy jósnő azt mondta az anyjának, hogy "Ezt a gyermeket senki emberfia nem győzheti le." Sokan ahogy meglátták címerét díszes lobogóján, azon nyomban visszaléptek a viadaltól, hiszen tudták, hogy nincs esélyük, és szerették volna elkerülni a vereséget és a megaláztatást. Sir Belvin természetesen sorra nyerte párharcait, míg csupán egyetlen ellenfele maradt legyőzetlenül. A másik lovag alacsonyabb és vékonyabb volt Belvinnél, és zászlaját korábban még soha nem látták. Ekkor szólásra emelkedett az öreg király:

- Dicsőség eme két nagyszerű harcosnak, minden elismerésem az övék! Sir Belvint mindannyian jól ismerjük, nemzetünk egyik legjobb katonáját tisztelhetjük benne, aki már számos nagy csatában diadalmaskodott! De téged, nemes lovag - fordult a másik félhez -, legnagyobb sajnálatomra nem ismerlek. Elárulnád a neved?

- Shiroh Anthonius, a távoli Isla de Muerta hercege! - ugrott elő egy apród, és kecses mozdulattal a harcosra mutatott, aki magasba emelte kardját a közönség üdvrivalgása közepette.

- Isla de Muerta? - csodálkozott fennhangon az egyik őr. - A sziget, ahol a Fekete Gyöngy, az átkos hajó horgonyt vet?

- Ugyan már! - intette le a társa. - A Fekete Gyöngy nem létezik.

- De létezik! - szólt közbe a közönség egyik tagja. A férfi negyven év körüli lehetett. Nagy, háromszögletű kalapot és hosszú, szinte földig érő köpenyt viselt. Rövid szakállát az álla alatt befonta, ami jól illett hosszú, loboncos hajához és kreol arcbőréhez. - A Gyöngy a legsebesebb hajó a Karib-tengeren. Kecses, úgy siklik a vízen, akár a szél, és a legénysége... az valami hihetetlenül büdös.

- Látod! - mosolygott büszkén az első őr. - Mondtam, hogy létezik.

- Szóval idejön egy idegen, aki azt mondja, hogy létezik, és te egyből hiszel neki?

- De én tudom, hogy létezik, láttam évekkel ezelőtt! Utaztam is rajta!

- Utaztál egy hajón, ami gyors, mint a szélvész, amin fekete a vitorla és büdös a legénység, és aminek a kapitánya olyan ördögi, hogy a Pokol sem fogadta be?

- Olyanon nem... De utaztam egy hajón, amin büdös volt a legénység!

- Utaztál egy hajón, amin büdös volt a legénység? Szóval szerinted egy olyan hajón, amin nem fekete a vitorla és nem ördögi a kapitány, nem lehet büdös a legénység, következésképp nem lehetett más, mint a Fekete Gyöngy? Ezt állítod?

- Hehe... Nem.

- Na látod. Mint mondtam, a Fekete Gyöngy nem létezik!

- Belvin és Antonius! - szólította meg a harcosokat a király, amikor a nézősereg elcsitult. - Vitézül küzdöttetek ma, és bizonyára elfáradtatok, ezért úgy határoztam, hogy a döntő viadalt a holnapi nap során tartjuk meg, ma este pedig lakomát rendezünk a tiszteletetekre!

Na jó... eddig tartott a népmese.

Az esti lakomán természetesen megjelent Belvin, akit a résztvevők - többnyire nemes urak és az udvar tagjai nagy tisztelettel köszöntöttek. Aztán a lovag háta mögött a nemes urak visszakézből jól nyakon vágták feleségeiket, akik szemérmetlenül megbámulták a harcost. Az érdeklődésük érthető volt, hiszen Belvin nemcsak kardforgató képességével tűnt ki a többiek közül. 180 centinél is magasabb, jó izomzatú férfi volt. Vállig érő hollófekete haját a füle mögé fésülte, kellemes arcán lusta, nemtörődöm mosoly játszott, ahogy fogadta a gratulációkat. Természetesen mindenki vele akart koccintani, ezért elég hamar kedélyes állapotba került. Épp fejét forgatva kutatott a tömegben olyan urak után, akikkel még nem váltott egy-egy rövid bájcsevejt, amikor megakadt a tekintete valakin. Ez a valaki egy nála fél fejjel alacsonyabb illető volt, és a király mellett üldögélt. Állig érő szőke haja hullámosan simult a füle mögé, vékony szemöldökei alól vidáman hunyorgott elő tengerkék szeme. Pisze orrával, kerek állával és tejfehér bőrével már-már túl tökéletesnek tűnt. Valamiféle gyermeki báj sugárzott belőle. Nem lehetett több tizenhat évesnél.

Belvin magáról megfeledkezve percekig bámulta, mire felocsúdott. Közelebb hajolt a mellette lévő egyik báróhoz.

- Mondd, ki az a tünemény ott, urunk mellett? Nem is tudtam, hogy van fia.

- Hahaha - hahotázott féktelenül a kérdezett. - Jól tudtad, nincs fia. Ő a lánya.

- Micsoda? Lány? Az nem lehet! - hüledezett Belvin. - De hát férfi ruhában van és rövid a haja és, és...

- Lehet, hogy férfi ruhát hord, de annyi bizonyos, hogy lány - vont vállat a báró. - Nem tudjuk, miért öltözködik így. De csodaszép teremtés, azt meg kell hagyni.

Belvin ízlelgette magában egy kicsit az új információkat, majd megindult a királyi asztal felé. Az uralkodó nagy hangon üdvözölte, és ismét gratulált a teljesítményéhez. A lovag büszkén fogadta az elismerést, főleg, hogy új kiszemeltje jelenlétében történt mindez.

- Lekötelez, uram. De megmondaná, hogy hol van az ellenfelem? Meg szeretném ismerni a fizimiskáját, mielőtt a földbe döngölöm.

- Sajnos nem tudott eljönni. Az apródjával üzent, hogy elfáradt, és inkább lepihen, hiszen holnap kimerítő napja lesz.

- Azt meghiszem! - harsogta Belvin. - Holnap eltiprom azt a bitangot, esélye sem lesz, ezt garantálom!

- Kétség sem férhet hozzá - bólogatott a király. - De engedd meg, hogy bemutassam a lányomat, Sarah-t. Úgy tudom, még nem találkoztál vele.

- Sajnos nem, de kimondhatatlanul sajnálom. Most látom csak, hogy milyen gyönyörű látványról maradtam le eddig - próbált bókolni a lovag, de a hercegnő nem méltatta válaszra.

- Váltsatok néhány szót, ismerjétek meg egymást. Én addig váltok néhány szót a nemes urakkal - javasolta jóindulatúan a király, és feltápászkodott trónjáról.

Belvin elfoglalta a hercegnő másik oldalán lévő széket, és mindennel megpróbálkozott, hogy meghódítsa, de hiába. Hangoztathatta nagy győzelmeit, bevethette a legszebb bókokat, bizonygathatta sokoldalúságát, a lány csak unottan ült és nézelődött. Ez frusztrálta a lovagot, hiszen eddig minden nő elolvadt a gyönyörtől, akinél csak próbálkozott. Nem értette, hogy miért nem működnek most a jól bevált fogások. Egyszer csak a hercegnő megtörte konok hallgatását, és így szólt:

- Bocsáss meg, jó uram, de későre jár, és fárasztó napom volt. Engedelmeddel visszavonulok - felállt a helyéről, és intett a társalkodónőjének.

- Természetesen. A legszebb álmokat kívánom! - búcsúzott Belvin, de csak egy biccentést kapott válaszul.

A szobájába érve a hercegnő megszabadult díszes ruhájától. 

- És mi lesz holnap? Hozzámész ehhez a Belvinhez? - kérdezte közben a társalkodónő.

- Dehogyis - méltatlankodott a lány. - Megvan a tervem, és véghez is viszem - azzal az ágyra döntötte a másik nőt, és fölébe hajolva mohón megcsókolta.

Másnap délben a harctéren megjelent a két harcos, ha lehet még nagyobb nézősereg előtt, akik türelmetlenül zúgolódtak, kíváncsian találgatták, ki lesz a győztes.

- Nemes vitézek! - szólalt fel a király. - Elérkezett a döntő pillanata. Sok szerencsét mindkettőtöknek!

A küzdelem heves volt, és fordulatos. Belvin nagy erővel rontott ellenfelére, aki viszont fürge volt, és kitért minden támadása elől, majd visszatámadott, amit a másiknak mindig sikerült hárítania. Így zajlott a harc néhány percig, amikor Belvin érezhetően lassulni kezdett. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokáig tartson a küzdelem, hiszen általában egyből eldöntötte a párviadalokat. Ráadásul jóval nagyobb volt Antoniusnál, és egy nehéz páncélt is cipelnie kellett a testsúlyán felül. Shiroh lassan átvette a harc irányítását, és már ő támadott, Belvin pedig védekezett. Antonius egy csapása után egymásnak feszültek a pengék, egyik sem tudta lenyomni a másikat. Ekkor Belvin a bal kezével elengedte a markolatot, és hatalmasat lökött ellenfelén, aki kis híján hanyatt esett, jó néhányat kellett lépnie hátrafelé, hogy úrrá legyen saját lendületén. 

- Eddig, és nem tovább - zihálta Belvin. - Most eltaposlak.

A másik csak nevetett. A nagydarab erre éktelen haragra gerjedt.

- Semmi esélyed ellenem! Hát nem tudod? Engem senki emberfia nem győzhet le! - harsogta.

- Csakugyan? - kérdezte gúnyosan Antonius, és villámgyorsan támadásba lendült. 

A pengék ismét összecsaptak, és ekkor egy ügyes mozdulattal kicsavarta ellenfele kezéből a kardot, majd a torkának szegezte a sajátját. Belvinnek torkára forrt a szó.

A közönség egy emberként ugrott fel, és kezdett ujjongani. A király is felállt.

- A győztes: Antonius! - kiáltotta.

Shiroh leengedte a kardját.

- Azt mondod senki emberfia nem győzhet le? - kérdezte. Eltette a kardját, majd megfogta a sisakját, és leemelte a fejéről. A fém alól szőke, hullámos fürtök, és tejfehér bőr bukkant elő. - Peched van. Nő vagyok.

A viadal színhelyén egyszerre síri csend lett, a tücsökciripelést is hallani lehetett.

- L-lányom? - hüledezett a király. - Hát te... hogyhogy?

- Nem akartam hozzámenni a verseny győzteséhez, atyám, így elhatároztam, hogy én nyerem meg - fordult felé a lány.

- Valóban... Igazad van... Nem mehetsz hozzá saját magadhoz, ugyebár... Ebben az esetben, mivel te nyertél, te választod ki a jövőbelidet.

Így esett, hogy a királylány a társalkodónőjéhez ment feleségül.