Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy leánya, aki éppen nagykorú lett, de még mindig hajadon volt, minthogy nem talált magához illő férfit. Ezért a király elhatározta, hogy rendez egy lovagi tornát, melynek győztese elnyeri szépséges leánya kezét. Özönlöttek a királyi udvarba az ifjak és az idősek, híres vitézek és szegény utcagyerekek, daliás hercegek és púpos koldusok, jedik és sithek, kéz és láb nélküli fekete lovagok...
...valamint egy csapat lovag, akiket egészen idáig kergetett egy vérengző nyúl.
És ott volt természetesen az ország leghíresebb kardforgatója, Sir Belvin, aki mindenkinél ügyesebb és erősebb volt. Születésekor egy jósnő azt mondta az anyjának, hogy "Ezt a gyermeket senki emberfia nem győzheti le." Sokan ahogy meglátták címerét díszes lobogóján, azon nyomban visszaléptek a viadaltól, hiszen tudták, hogy nincs esélyük, és szerették volna elkerülni a vereséget és a megaláztatást. Sir Belvin természetesen sorra nyerte párharcait, míg csupán egyetlen ellenfele maradt legyőzetlenül. A másik lovag alacsonyabb és vékonyabb volt Belvinnél, és zászlaját korábban még soha nem látták. Ekkor szólásra emelkedett az öreg király:
- Dicsőség eme két nagyszerű harcosnak, minden elismerésem az övék! Sir Belvint mindannyian jól ismerjük, nemzetünk egyik legjobb katonáját tisztelhetjük benne, aki már számos nagy csatában diadalmaskodott! De téged, nemes lovag - fordult a másik félhez -, legnagyobb sajnálatomra nem ismerlek. Elárulnád a neved?
- Shiroh Anthonius, a távoli Isla de Muerta hercege! - ugrott elő egy apród, és kecses mozdulattal a harcosra mutatott, aki magasba emelte kardját a közönség üdvrivalgása közepette.
- Isla de Muerta? - csodálkozott fennhangon az egyik őr. - A sziget, ahol a Fekete Gyöngy, az átkos hajó horgonyt vet?
- Ugyan már! - intette le a társa. - A Fekete Gyöngy nem létezik.
- De létezik! - szólt közbe a közönség egyik tagja. A férfi negyven év körüli lehetett. Nagy, háromszögletű kalapot és hosszú, szinte földig érő köpenyt viselt. Rövid szakállát az álla alatt befonta, ami jól illett hosszú, loboncos hajához és kreol arcbőréhez. - A Gyöngy a legsebesebb hajó a Karib-tengeren. Kecses, úgy siklik a vízen, akár a szél, és a legénysége... az valami hihetetlenül büdös.
- Látod! - mosolygott büszkén az első őr. - Mondtam, hogy létezik.
- Szóval idejön egy idegen, aki azt mondja, hogy létezik, és te egyből hiszel neki?
- De én tudom, hogy létezik, láttam évekkel ezelőtt! Utaztam is rajta!
- Utaztál egy hajón, ami gyors, mint a szélvész, amin fekete a vitorla és büdös a legénység, és aminek a kapitánya olyan ördögi, hogy a Pokol sem fogadta be?
- Olyanon nem... De utaztam egy hajón, amin büdös volt a legénység!
- Utaztál egy hajón, amin büdös volt a legénység? Szóval szerinted egy olyan hajón, amin nem fekete a vitorla és nem ördögi a kapitány, nem lehet büdös a legénység, következésképp nem lehetett más, mint a Fekete Gyöngy? Ezt állítod?
- Hehe... Nem.
- Na látod. Mint mondtam, a Fekete Gyöngy nem létezik!
- Belvin és Antonius! - szólította meg a harcosokat a király, amikor a nézősereg elcsitult. - Vitézül küzdöttetek ma, és bizonyára elfáradtatok, ezért úgy határoztam, hogy a döntő viadalt a holnapi nap során tartjuk meg, ma este pedig lakomát rendezünk a tiszteletetekre!
Na jó... eddig tartott a népmese.
Az esti lakomán természetesen megjelent Belvin, akit a résztvevők - többnyire nemes urak és az udvar tagjai nagy tisztelettel köszöntöttek. Aztán a lovag háta mögött a nemes urak visszakézből jól nyakon vágták feleségeiket, akik szemérmetlenül megbámulták a harcost. Az érdeklődésük érthető volt, hiszen Belvin nemcsak kardforgató képességével tűnt ki a többiek közül. 180 centinél is magasabb, jó izomzatú férfi volt. Vállig érő hollófekete haját a füle mögé fésülte, kellemes arcán lusta, nemtörődöm mosoly játszott, ahogy fogadta a gratulációkat. Természetesen mindenki vele akart koccintani, ezért elég hamar kedélyes állapotba került. Épp fejét forgatva kutatott a tömegben olyan urak után, akikkel még nem váltott egy-egy rövid bájcsevejt, amikor megakadt a tekintete valakin. Ez a valaki egy nála fél fejjel alacsonyabb illető volt, és a király mellett üldögélt. Állig érő szőke haja hullámosan simult a füle mögé, vékony szemöldökei alól vidáman hunyorgott elő tengerkék szeme. Pisze orrával, kerek állával és tejfehér bőrével már-már túl tökéletesnek tűnt. Valamiféle gyermeki báj sugárzott belőle. Nem lehetett több tizenhat évesnél.
Belvin magáról megfeledkezve percekig bámulta, mire felocsúdott. Közelebb hajolt a mellette lévő egyik báróhoz.
- Mondd, ki az a tünemény ott, urunk mellett? Nem is tudtam, hogy van fia.
- Hahaha - hahotázott féktelenül a kérdezett. - Jól tudtad, nincs fia. Ő a lánya.
- Micsoda? Lány? Az nem lehet! - hüledezett Belvin. - De hát férfi ruhában van és rövid a haja és, és...
- Lehet, hogy férfi ruhát hord, de annyi bizonyos, hogy lány - vont vállat a báró. - Nem tudjuk, miért öltözködik így. De csodaszép teremtés, azt meg kell hagyni.
Belvin ízlelgette magában egy kicsit az új információkat, majd megindult a királyi asztal felé. Az uralkodó nagy hangon üdvözölte, és ismét gratulált a teljesítményéhez. A lovag büszkén fogadta az elismerést, főleg, hogy új kiszemeltje jelenlétében történt mindez.
- Lekötelez, uram. De megmondaná, hogy hol van az ellenfelem? Meg szeretném ismerni a fizimiskáját, mielőtt a földbe döngölöm.
- Sajnos nem tudott eljönni. Az apródjával üzent, hogy elfáradt, és inkább lepihen, hiszen holnap kimerítő napja lesz.
- Azt meghiszem! - harsogta Belvin. - Holnap eltiprom azt a bitangot, esélye sem lesz, ezt garantálom!
- Kétség sem férhet hozzá - bólogatott a király. - De engedd meg, hogy bemutassam a lányomat, Sarah-t. Úgy tudom, még nem találkoztál vele.
- Sajnos nem, de kimondhatatlanul sajnálom. Most látom csak, hogy milyen gyönyörű látványról maradtam le eddig - próbált bókolni a lovag, de a hercegnő nem méltatta válaszra.
- Váltsatok néhány szót, ismerjétek meg egymást. Én addig váltok néhány szót a nemes urakkal - javasolta jóindulatúan a király, és feltápászkodott trónjáról.
Belvin elfoglalta a hercegnő másik oldalán lévő széket, és mindennel megpróbálkozott, hogy meghódítsa, de hiába. Hangoztathatta nagy győzelmeit, bevethette a legszebb bókokat, bizonygathatta sokoldalúságát, a lány csak unottan ült és nézelődött. Ez frusztrálta a lovagot, hiszen eddig minden nő elolvadt a gyönyörtől, akinél csak próbálkozott. Nem értette, hogy miért nem működnek most a jól bevált fogások. Egyszer csak a hercegnő megtörte konok hallgatását, és így szólt:
- Bocsáss meg, jó uram, de későre jár, és fárasztó napom volt. Engedelmeddel visszavonulok - felállt a helyéről, és intett a társalkodónőjének.
- Természetesen. A legszebb álmokat kívánom! - búcsúzott Belvin, de csak egy biccentést kapott válaszul.
A szobájába érve a hercegnő megszabadult díszes ruhájától.
- És mi lesz holnap? Hozzámész ehhez a Belvinhez? - kérdezte közben a társalkodónő.
- Dehogyis - méltatlankodott a lány. - Megvan a tervem, és véghez is viszem - azzal az ágyra döntötte a másik nőt, és fölébe hajolva mohón megcsókolta.
Másnap délben a harctéren megjelent a két harcos, ha lehet még nagyobb nézősereg előtt, akik türelmetlenül zúgolódtak, kíváncsian találgatták, ki lesz a győztes.
- Nemes vitézek! - szólalt fel a király. - Elérkezett a döntő pillanata. Sok szerencsét mindkettőtöknek!
A küzdelem heves volt, és fordulatos. Belvin nagy erővel rontott ellenfelére, aki viszont fürge volt, és kitért minden támadása elől, majd visszatámadott, amit a másiknak mindig sikerült hárítania. Így zajlott a harc néhány percig, amikor Belvin érezhetően lassulni kezdett. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokáig tartson a küzdelem, hiszen általában egyből eldöntötte a párviadalokat. Ráadásul jóval nagyobb volt Antoniusnál, és egy nehéz páncélt is cipelnie kellett a testsúlyán felül. Shiroh lassan átvette a harc irányítását, és már ő támadott, Belvin pedig védekezett. Antonius egy csapása után egymásnak feszültek a pengék, egyik sem tudta lenyomni a másikat. Ekkor Belvin a bal kezével elengedte a markolatot, és hatalmasat lökött ellenfelén, aki kis híján hanyatt esett, jó néhányat kellett lépnie hátrafelé, hogy úrrá legyen saját lendületén.
- Eddig, és nem tovább - zihálta Belvin. - Most eltaposlak.
A másik csak nevetett. A nagydarab erre éktelen haragra gerjedt.
- Semmi esélyed ellenem! Hát nem tudod? Engem senki emberfia nem győzhet le! - harsogta.
- Csakugyan? - kérdezte gúnyosan Antonius, és villámgyorsan támadásba lendült.
A pengék ismét összecsaptak, és ekkor egy ügyes mozdulattal kicsavarta ellenfele kezéből a kardot, majd a torkának szegezte a sajátját. Belvinnek torkára forrt a szó.
A közönség egy emberként ugrott fel, és kezdett ujjongani. A király is felállt.
- A győztes: Antonius! - kiáltotta.
Shiroh leengedte a kardját.
- Azt mondod senki emberfia nem győzhet le? - kérdezte. Eltette a kardját, majd megfogta a sisakját, és leemelte a fejéről. A fém alól szőke, hullámos fürtök, és tejfehér bőr bukkant elő. - Peched van. Nő vagyok.
A viadal színhelyén egyszerre síri csend lett, a tücsökciripelést is hallani lehetett.
- L-lányom? - hüledezett a király. - Hát te... hogyhogy?
- Nem akartam hozzámenni a verseny győzteséhez, atyám, így elhatároztam, hogy én nyerem meg - fordult felé a lány.
- Valóban... Igazad van... Nem mehetsz hozzá saját magadhoz, ugyebár... Ebben az esetben, mivel te nyertél, te választod ki a jövőbelidet.
Így esett, hogy a királylány a társalkodónőjéhez ment feleségül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése