Vázlatok #2

Börtönakadémia

- A bíróság bűnösnek találta a vádlottat az Amerikai Egyesült Államok Törvénykönyve 18. számú, bűncselekményekről szóló törvénye 1111. szakaszának a) bekezdése szerint első fokúnak minősülő emberölés bűntettében, amiért életfogytig tartó, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítéli azzal, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja.

A húszas évei elején járó hirtelenszőke férfi sztoikus nyugalommal tűrte, hogy kivezessék a tárgyalóból. Belökték egy rabszállítóba, majd rázárták az ajtót. Amikor legközelebb kinyitották a rabomobilt, már új otthonának udvarán találta magát. Két őr fogta közre, és a bilincsére erősített vezetőszíjat megmarkolva bevitték az épületbe.

- Még szerencse, hogy nem én megyek elöl – futott át a bizarr gondolat a fején. – Úgy sétáltatnának, mint egy kutyát.

Odabent megkapta új ruházatát, majd átöltözött a gusztustalanul narancssárga gúnyába. Az előző börtönben viselt gönceit elvették. Az őt kísérő őrök átadták az illetékes tisztnek az iratokat, amiket még a rendőrségi fogdában és az előzetesben töltöttek ki róla, így neki semmi teendője nem volt.

Ezután levették róla a bilincset, és az egyik cellához vezették. Kinyitották a vastag vasajtót, és betessékelték rajta. A már odabent tartózkodó három férfi felnézett.

- Hé, Ragyás! – kiáltotta el magát az egyik őr, mire az egyik, eddig az ágyán heverésző fickó felpattant. – Vedd gondjaidba a kisfiút, mutasd meg neki a szállodát. Elég időtök lesz rá, akár egy életre szóló barátságot is köthettek – vigyorodott el rosszindulatúan, majd rájuk vágta az ajtót.

Kulcs zörgése hallatszott, léptek távolodtak, aztán csönd lett. A zárka lakói az újonnan érkezettre bámultak, majd végül a Ragyás nevezetű lépett oda hozzá.

- Szeva! Én Steven vagyok, vagy ahogy a legtöbben hívnak, Ragyás Steve.

Elég egyértelmű volt, honnan származhatott a gúnynév, ugyanis az alacsony, pocakos fószer arcán apró sebhelyek garmadája sorakozott – talán gyermekkori himlő maradványa.

- Ez itt Kicsi Joe, ő meg Penge Harris – mutogatott rá sorban a másik kettőre. – Az ágyad az lesz, ott – intett arra a fekvőhelyre, ami a sajátja fölötti volt.

A szőke egy szó nélkül az említett ágyra dobta azt a kevés holmiját, ami volt, majd felmászott rá, és lelógatta a lábát. Még mindig őt nézték.

- Téged hogy hívnak? – kérdezte Steve.

- Martin vagyok.

- És mit csináltál? A faszfej szavaiból úgy vettem ki, hogy tész-t[1] kaptál – kíváncsiskodott tovább.

- Kinyírtam az apámat és leléptem a pénzével, de elkaptak a határon. Ennyi az egész – vonta meg a vállát.

- Miért ölted meg?

Martin néhány pillanatig nem válaszolt, mintha azt latolgatná magában, hogy eláruljon-e bármit is.

- Tizennégy éves korom óta molesztált – mondta végül. – Sokkal erősebb volt nálam, szóval nem tudtam tenni semmit. Nemrég végre sikerült egy elöl hagyott késsel leszúrnom álmában.

- Áh, vagy úgy – Ragyás szemlátomást kínosan érezte magát az újkeletű információtól. – Szólok pár szót a srácokról, ismerd meg egy kicsit őket – próbálta oldani egy kicsit a hangulatot, majd el is mondott minden lényegeset a másik kettőről. Olybá tűnt, hogy igencsak szeretett beszélni.

Kicsi Joe - vagy ahogy mások hívják, Villámöklű Joe – igazi keményfiú volt. Egy nagystílű uzsorás behajtójaként dolgozott, de bárkit hajlandó volt megzsarolni vagy megfélemlíteni, ha eleget kínáltak neki szolgálataiért. Alacsony fickó volt, alig – vagy talán egyáltalán nem – érte el az egy hetvenet, de cserébe bőséges izomzattal áldotta meg a természet. Erőteljes testfelépítését meghazudtoló gyorsasággal osztogatta a pofonokat, ha kellett – gyakran akkor is, amikor nem. Azt beszélik, két hekus orrát is betörte, amikor bekasztnizták.

Penge Harris egy magas, alultáplált, harmincas pasas volt, de jóval idősebbnek tűnt a valódi koránál. Vállig érő csimbókos, piszkosszőke haja volt. Száraz, pergamenszerű bőre szinte rászáradt a pofacsontjára, és elhanyagolt, többhetes borosta díszelgett rajta. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, amik kissé halálfejszerűvé tették a megjelenését. Összességében úgy nézett ki, mint akit alaposan megviselt az élet. A nevét onnan kapta, hogy mindenkinél gyorsabban és pontosabban tudta egyetlen mozdulattal elérni a célját, legyen az egy arasznyi vágás a karon, vagy egy torok elmetszése. No nem ám egy harminc centis késsel, hanem akár egy apró zsilettpengével is.

- Te miért ülsz? – kérdezte Harristől Martin.

- Én? – vigyorodott el, megvillogtatva sárga fogsorát. – Sosem találnád ki. Kicsipkéztem egy-két nyakat, semmi több.

- Nagyjából ennyi lenne – fejezte be az ismerkedős délutánt Ragyás.

- Magadról még nem beszéltél – emlékeztette Joe.

- Á, én nem vagyok ilyen durva, mint ti, nem is értem, hogy mit keresek köztetek...

- És megint előadja – csóválta a fejét Harris.

- A lényeget – dörmögte Joe.

- Jól van már, jól van – vigyorgott Steve. – Annyi a lényeg, hogy pár nagykutyát megszabadítottam néhány felesleges milliótól. Ezért még nem szívtam volna ekkorát, de elég jó kapcsolataik voltak a szemeteknek, meg hát a pénz nagy úr, így a nyakamba varrták a fekvőnyolcast.  Ez volt hat éve. Tizenkilenc év múlva feltételesen kiengedhetnek, az meg már mindjárt itt van, hamarabb, mint a Mikulás, nem igaz? De nem büntetés ez nekem, ilyen remek srácok között úgy érzem magam, mintha csak otthon lennék, nem, fiúk? – palacsintaképe csak úgy ragyogott a vigyorgástól.

Azok csak a szemüket forgatták.

Délután a rabokat kiterelték az udvarra, hogy szívjanak egy kis friss levegőt, meg mozogjanak egy kicsit. Az életfogytosok része jóval kisebb és puritánabb volt, mint a többi elítélté. Az a terület egy öt méter magas ráccsal volt elválasztva a másiktól, és még egy focipálya is volt rajta.

A többi rab már kint volt, amikor Martinék megjelentek. Csoportokba verődve beszélgettek, sokan cigiztek. Páran edzették magukat korlátokat és padokat segítségül hívva a gyakorlatokhoz. Nem véletlenül nevezte el a köznyelv ezt a fajta testmozgást fegyencedzésnek. Egy idősebb, hatvan év körüli, hajlott hátú férfi lépett oda hozzájuk.

- Adjisten, Papa! – köszönt rá Steve. – Hogy szolgál az egészséged mostanában?

- Nem jól, Steven, nem jól – csóválta az a fejét. – Megint hasogat a derekam...

- Hát miért nem nézeted meg magad az orvossal?

- Megnézte az, de azt mondta, hogy a korral jár, nem lehet vele mit kezdeni...

Martin eközben szemügyre vette a többi elítéltet. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy nagydarab pasas viszonozza a pillantását, elvigyorodik, majd odasúg valamit a mellette állónak.

- Az ki? – fordult Steve-hez, de az csak szívta a fogát, amikor meglátta, kire vonatkozik a kérdés.

- Az ott, fiam, Benga Nick – felelt helyette az öreg. – A helyedben messze elkerülném. Mindenki tudja róla, hogy... hát, a másik csapatban játszik. És az ilyen fiatal fiúcskák a kedvenc játékszerei.

- És az őrök nem tesznek semmit? – csodálkozott Martin.

- Ugyan már, addig örülnek, amíg Nick nem az ő seggük után koslat. Így legalább kevesebb vele a probléma, mert nagy bajkeverő volt akkoriban, amikor nem tudott urológust játszani. És vannak emberei is, akik most ott állnak körülötte. Nem hiányzik senkinek, hogy balhézzon, ha nem hunynak szemet a kis stiklijei fölött.

Eltelt pár hónap, és Martin összebarátkozott a cellatársaival. Meg az öreggel is, akit mindenki csak Papának hívott, és gyakran átjárt hozzájuk beszélgetni vagy kártyázni, amikor szabad foglalkozást kaptak. Papa nagy zsugás volt, mindig szívesen adott egy-két tippet, ha megkérték rá. A rabok között általános tisztelet övezte már csak a kora miatt is, bár azt senki nem tudta, hogy miért küldték hűsölni. Mindenki meghalt vagy szabadult már azok közül, akik előtte kerültek be, a többieknek meg nem kötött semmit az orrára.

Egyik este egy kisebb veszekedés tört ki a cellában. Joe és Harris kapott össze valami apróságon, de már egyikük sem emlékezett arra, hogy mi is volt a vita forrása. Ez náluk mindennaposnak számított, de általában ugyanolyan gyorsan véget is ért, ahogy kezdődött. Steve próbálta lenyugtatni őket, Martin pedig magában nevetve nézte a jelenetet, de aztán hamar megunta.

- Én elmentem tusolni, majd gyertek ti is, ha befejeztétek. Papa, jössz? – fordult az öreghez, aki most is ott lógott náluk.

- Mehetek – vonta meg az a vállát.

A tusolóban épp nem volt senki, így nem kell várniuk, egyből beállhattak a zuhany alá. Martin elégedetten folyatta magára a meleg vizet, lehunyt szemmel élvezve a testét körülölelő forróságot. Néhány perc után az öreg megszólalt.

- Martin? Szerintem menjünk – a hangja valahogy furán csengett.

- Hm? Még nem végeztem.

- Jól mondod, még nem végeztél.

Martin csodálkozva kinyitotta a szemét és megfordult. Benga Nick széles mellkasával találta szemben magát. A gyomra öklömnyire zsugorodott, rögtön tudta, hogy bajban van. Megpróbált gyorsan elsurranni Nick mellett, de az egy durva mozdulattal visszalökte.

- Hé, Nick! Azonnal fejezd ezt be! – emelte fel a hangját Papa, de az válaszra sem méltatta, csak intett a gorilláinak, akik kidobták az öreget a zuhanyzóból.

- Ha tudnád, hogy mennyire vártam erre az alkalomra – vigyorgott kéjesen Martinra a hegyomlás méretű faszi.

- Én a legkevésbé sem – vágott az vissza.

- Azt elhiszem. Na fordulj meg, jobban jársz, ha nem ellenkezel.

- Azt lesheted – sziszegte Martin.

- Nekem így is jó – vont vállat amaz, és elkapta a kisebb karját, hogy a kívánt irányba forgassa.

Martin azonban villámgyorsan mozdult. Kicsavarta a karját a szorításból, sípcsonton rúgta ellenfelét, és már lendült volna a könyöke a másik arca felé, amikor Nick két gorillája elkapta és a falnak szorította.

- Tartsátok jó erősen! – adta ki az utasítást a behemót, és egyetlen mozdulattal a fiúba vágta magát, aki felsikoltott a fájdalomtól.

Ekkor rontottak be a helyiségbe Martin cellatársai. Mögöttük ott bicegett az öreg, akit szemlátomást megviselt az előbbi dulakodás, de arra még maradt energiája, hogy a többieket riadóztassa. Joe az ujjait ropogtatta, Harris pedig előhúzott egy kis fadarabra erősített zsilettpengét a zsebéből. A kis csapat élén álló Steve Nickre szegezte a mutatóujját. Megjelenésében most nyoma sem volt a szokásos jovialitásnak, inkább valamiféle sötét, fenyegető aura vette körül.

- Azonnal engedd el, te szemétláda, különben arra sem lesz időd, hogy megbánd, amit tettél – szólt vészjóslóan.

- Hogy merészelsz... – hördült fel Nick. – Ezért most drágán megfizetsz!

Intett az embereinek, akik elengedték Martint, és megindultak az újonnan érkezettek felé. Hozzájuk csatlakozott még két bandatag, akik a felmentő csapat nyomában futottak be. A fiú a földre rogyott, elvesztette az eszméletét a fájdalomtól.

Pitty. Pitty. Pitty.

Kinyitotta a szemét. Csupa fehérség vette körül.

Pitty. Pitty. Pitty.

Idegesítő sípolás. Az infúziós tű a karjában. Egy kórterem.

Minden tagja fájt, mintha egy hegyről bukfencezett volna le. Lassacskán eszébe jutottak a zuhanyzóban történt események. A gyomra fájdalmas görcsbe rándult. Nem először erőszakolták meg, de még sosem volt ennyire durva és kegyetlen... Ráadásul most a barátai is bajba keveredtek miatta... Keserű ízt érzett a szájában, mintha epét nyelt volna, amikor eszébe jutottak a többiek. Vajon mi történhetett velük?

Néhány óra múlva nyílt az ajtó, és egy orvos meg egy börtönőr lépett be rajta.

- Áh, látom, felébredt, nagyon jó – bólogatott a doki. – Nos, úgy gondolom, hogy a sérülései inkább lelkiek, mint testiek, úgyhogy holnap vissza is térhet a szokásos körletébe. Úgy vélem, hasznos lenne, ha egy pszichológus is látná magát a későbbiekben, de ezt majd megbeszélem az igazgatóval.

Ezután az orvos megvizsgálta, amit némán tűrt, majd kimentek a kórteremből, magára hagyva a fiút sötét gondolataival. Aznap éjjel Martin nem tudott aludni, lelki szeme előtt lehetséges forgatókönyvek százai játszódtak le a történtekről.

Reggel két őr jött érte, hogy átkísérjék a szigorított részlegbe. Közben be nem állt a szájuk.

- Hallod, öregem, jó nagy balhét csináltatok, mindenki erről beszél...

- Meghiszem azt, itt még ilyen nem volt. Hatalmas ramazuri!

- Ja, de legalább megtizedelődött a fegyencek száma, ennyivel is kevesebb dolgunk van...

- Mi történt a többiekkel? – kapta fel a fejét Martin.

- Még nem is hallottad? Sajnálom, hogy tőlünk kell megtudnod...

- Mi történt? – szakította félbe türelmetlenül a fiú.

- Jól van, mondom már. Gondolom, a haverjaid érdekelnek, de a másik bandából is hárman feldobták a pacskert, mire odaértünk. A tieid közül azt a hosszú hajút, hogy is hívják... azt a Harrist kinyírták, a saját pengéjével vágták el a torkát.

- Ja, de előtte elintézett két másikat.

- Az igaz, de mire ment vele? Na, mindegy, az okoskodás nem segít már rajta. A másikat, a Villámöklűt is jól elintézték, eltörték a karját. De nem csak úgy simán, keresztbe, hanem szilánkosra ám! Ő még a dokiknál van, de kapni fog egy csinos kis magánzárkát, ahonnan ki sem dughatja az orrát.

- Hát azt meg is érdemli. Puszta kézzel törte ki egy százhúsz kilós állat nyakát...

- Ne is mondd, nem lettem volna a helyében. Viszont azt a kis dagadtat sajnálom. Ki is volt az?

- Valami Steve.

- Ja, emlékszem már, a Ragyás! Szabályosan agyonverték a szerencsétlent.

- Nem is tudom, mit képzelt, semmi esélye nem volt ezek ellen...

- Mert az öregnek mennyi volt? Egy hete kómában van, szerintem fel se fog ébredni, úgy helybenhagyták...

Mit teszel, ha a barátaidat, az összes mentsváradat eltüntetik az életedből? Mit teszel, ha a hátralevő éveidet egy cellában kell leélned, a halálos ellenséged szomszédságában? Mit teszel, ha az ember, aki megerőszakolt fenyegető arckifejezéssel mered rád, miközben behurcolnak a zárkádba? Kihasználod az egyetlen esélyedet, és belépsz a menedéket kínáló őrület kapuján?

[1]: tész: tényleges életfogytiglani szabadságvesztés