Vázlatok #1

Csak egy hétfő

Csak egy szokásos napnak indult. Csak egy hétfő a sok közül. A legtöbben a pokolba kívánták az említett napot, de ő nem. Ő nem, hiszen megint láthatja Őt. Őt, akit csak hétköznapokon láthatott. Hétvégéken nem, az túl feltűnő lett volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem zarándokol el rendszeresen az Ő lakásához, és bámulja az Ő szobájának az ablakát órákon keresztül. Nem, ez mind rendszeresnek számít. Ha Róla van szó, ő bármire képes. Kútba ugrana egyetlen szavára. Még szerencse, hogy Ő nem kér tőle ilyesmit.

Szóval csak egy átlagos hétfő reggel. Besétált az iskolába, mint mindig, gépiesen biccentett a portásnak, ahogy általában, viszonozta a köszönéseket, ahogy szokta. Egy megszokott mozdulattal benyitott a tanári szobába, eldünnyögött valami köszönésfélét, majd leült az asztalához, hogy felkészülhessen az első órájára, ahogy mindig. Persze ez, mint általában, nem jött össze. Néhány unalmas, semmitmondó kollégája egyből célba vette, és elkezdték az unalmas, semmitmondó történeteikkel traktálni.

- A hétvégén kijavítottam a kisérettségiket.

Ez nem semmi.

- A fele egyes lett.

Hűha, ez már nem pitlák.

- Az az átkozott kölyök már megint nem írt semmit a lapjára, még a nevét sem volt képes rendesen ráírni, csak a beceneve kezdőbetűjét.

Ejnye, az a rosszcsont.

- Vajon van fogalma ennek a pöcsnek arról, hogy mennyire hidegen hagy minden, amit mond? – tűnődött magában, miközben egykedvűen bámult az éppen hozzá beszélő tanár fakó arcába, és néha unottan biccentett egyet-egyet.

Végre megszólalt a menekülést jelző csengőszó. Ideje volt órára menni. Fellélegzett. Végre megszabadulok ezektől az idiótáktól egy kis időre. Negyvenöt perces eltáv a pokolból.

És elindult az órájára. Mint minden hétfő reggel, a 10/b termébe ment, és mint mindig, az ablak melletti padsor végére tévedt a tekintete, ahogy belépett. Ahogy általában, a pad lakója kifelé bámult az udvarra, miközben vállig érő, hullámos szőke haját tekergette. Mikor felfigyelt a tanár érkezésére, szokása szerint egy csábító mosolyt irányzott felé. A tanerő ezt nem viszonozta – nem szokta -, viszont egy rövid, de annál kifejezőbb pillantást vetett Rá. Ez olyan gyors volt, hogy kettejükön kívül más nem is vette észre. Nem szokták.

A szokásos létszámellenőrzés után – közben elidőzött egy kicsit az Ő nevénél, ahogy mindig -, felelés következett. Ezúttal Őt hívta a táblához, hiányzott neki a közelsége. Természetesen Ő mindenre tudta a választ – minden közös órájukra becsületesen készült -, de nem volt könnyű felelet. Húsz percig bombázta a kérdéseivel, mielőtt a helyére küldte egy ötössel. Át is futott a fején a gondolat, milyen kár, hogy Ő ilyen jó tanuló... Ha bukásra állna, délutánonként korrepetálhatná, és feltűnés nélkül lehetnének együtt...

Huszonöt perccel később befejezte az órát, ahogy szokta, és mielőtt kilépett a teremből, egy pillanatra összekapcsolódott a tekintete az Övével, mint mindig. Ezzel némán üzentek egymásnak: ugyanott, ugyanakkor.

Az ebédszünetben egy használaton kívüli testnevelés-szertárba ment, ahol Ő már várt rá. A mosolya elbűvölő volt, mint mindig. Szőke hajával és fehér bőrével úgy festett, akár egy angyal. Mohón magához húzta, és megcsókolta.

- Hiányoztál – mormolta a szájába.

- Te is – mosolygott Ő. – Ez lehetett az oka, a maratoni felelésemnek?

- Hmmm, talán...

- Ezért büntetést érdemelsz – jelentette ki Ő ellentmondást nem tűrően.

Letérdelt elé és szopni kezdte.

Nhn... Ó, igen... Semmi sem hasonlítható az Ő szájához.

Már majdnem elélvezett, amikor Ő rászorított a farkára. Csalódottan felnyögött.

- Még nem. Megmondtam, hogy büntetést érdemelsz – mosolygott Ő huncutul.

Azzal újra játszani kezdett vele, és most már saját magával is.

Az előbbi jelenet hozzátartozott a szokásos hétfői ebédszünetbeli tevékenységükhöz. De egy kicsit mégis különbözött ez a hétfő a többitől.

A büntetés végrehajtása közben egyszer csak kattant az ajtó – nem szokott -, majd kinyílt. Egy diák lépett be, és meglepetten bámult a párosra. Ilyesmi még határozottan nem történt meg.

- Elnézést... Én csak... – hebegett szerencsétlenül. – A régi tornaszőnyegek.

- Takarodj kifelé! – üvöltött rá a megrettent tanulóra, akinek nem kellett kétszer mondani, és kiiszkolt a szertárból.

Bassza meg! A kurva életbe!

Este a lakásában hol a falat rugdosta, hol a bútorokat verte szét, miközben nagyokat húzott a kezében tartott viszkisüvegből. Ez nem tartozott hozzá a hétfői rutinjához. Eme szorgos tevékenysége közepette lett figyelmes az utcáról beszűrődő, egyre hangosabb zajra. Mintha kiabáltak volna odakint. Az ablakhoz lépett, és kinézett.

Egy tucatnyi embert látott a járdán és az úttesten, és mind egy irányba néztek. Felé. Közben ilyesmiket ordítoztak:

- Gyere ki, te szemét! Most legyél nagy legény! Most már nem vagy olyan tökös, mi?

Jobban megnézte őket. Roppant idegesnek tűntek. Némelyiküknél baseballütő vagy kés is volt.

Nem, ő határozottan nem akart kimenni. Ellenben úgy tűnt, hogy a kintiek viszont be szeretnének jönni. Gyorsan az ajtóhoz rohant, és elfordította a kulcsot a zárban. Körülnézett, hogy mit tolhatna a bejárat elé, de még semmire sem jutott, amikor elkezdtek rajta dörömbölni.

- Nyisd ki, rohadék! Úgyis bemegyünk! Ezt nem úszod meg!

Kétségbeesetten felkapta a nappaliban a dohányzóasztalt, és megpróbálta vele kitámasztani az ajtót, de a lelke mélyén tudta, hogy ezzel nem sokat ér. A zsanérok kezdték megadni magukat a folyamatos ütlegeléstől és rugdosástól, majd fájdalmas robajjal kiszakadtak a helyükről.

A férfiak benyomultak a lakásba, és szemközt találták vele magukat.

- Megrontod a gyerekeinket? Most megdöglesz! – mondta vészjóslón a legelöl álló alak, majd irgalmatlanul gyomorszájon vágta. Térdre esett, és kisvártatva érezte, hogy egy kemény tárgy csapódik az arcába. A földre zuhant, tudta, hogy az orra és az arccsontja több helyen eltört. Az arcán végigfolyó meleg ragacsból rájött, hogy vérzik.

- Rohadt buzi! Te pedofil állat! Kinyírunk, a kurva anyádat!

Rúgásokat, ütéseket, szúrásokat észlelt a teste minden részén. Érezte, ahogy a bordái, a karjai eltörnek, a pengék a húsába hatolnak. Tudta, hogy itt a vége, nincs menekvés.

Ez eddig nem volt jellemző a hétfői napjaira.