Vázlatok #2 és fél

Párhuzamos valóság

Háború van. Kíméletlen öldöklés. Vesztésre állunk. Csak én maradtam. El kell bújnom valahol, mielőtt megölnek engem is.

A közeli erdőben rohanok lélekszakadva. Mögülem súlyos léptek és zihálás zaja hallatszik. Az üldözőim közel vannak. Nincs nálam fegyver, nem tudok velük szembeszállni. Sötét van, nem látok jól. Félő, hogy nekimegyek valaminek. Persze nekik van zseblámpájuk. Elkezdek szlalomozni a fák vastag törzse között, az ellenség kissé lemarad.

Fellélegzek; ezt megúsztam.

Kisvártatva szinte beleütközök egy magas kőfalba. Alig tudok előtte megállni. Azt latolgatom, hogy át tudok-e jutni fölötte. Ismét közelebbről hallom az üldözőim zaját. Körülnézek, és megpillantok egy öreg diófát néhány lépésnyire. Fáramászásra alkalmas. Kiskoromban megmásztam a környék összes fáját, most sem lehet vele probléma.

Odarohanok, és egy ugrással felkapaszkodok a legalsó ágra. Az ellenséges katonák ekkor érnek utol. Gyorsan feljebb mászom, hogy biztonságos távolságra kerüljek tőlük.

- Azonnal gyere le! Ha nekünk kell lehoznunk, reggeli helyett nyugtató injekciót fogsz kapni!

Ez meg milyen szöveg már? Tudom, hogy megölnek, ha a kezük közé kerülök.

- Nem versz át, te szemét! Nem fogtok engem is kinyírni!

- Ez még a többinél is hülyébb, esküszöm...

- Rendben van. Ha nem jössz le, hát legyen. Hozzák le, kérem – int a vezérük a kommandósoknak.

Az egyikük bakot tart a másiknak, aki felugrik az alsó ágra. Túl közel van. Elindulok felfelé. Az egyik ág megreccsen alattam. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy egy gyerekkori emlék átvillan az agyamon. Egyszer lezuhantam egy fáról, és beütöttem a fejem. Utána... Nem emlékszem már, hogy mi történt. Tovább kapaszkodom. Ráhelyezem a teljes testsúlyomat az ágra, ami gyászos reccsenéssel eltörik. A lábam alól eltűnik a támaszték, a felettem lévő ág kicsúszik a nedves tenyeremből. Hihetetlenül hosszú ideig zuhanok, mintha csak megtorpant volna az idő. Aztán minden elsötétül.

Kinyitom a szemem. A testem fáj, mintha kiklopfoltak volna. A fertőtlenítőszag csípi az orrom. Megpróbálok felülni, de nem megy. Odaszíjaztak az ágyhoz.

Nyílik az ajtó, és egy ellenség jön be rajta. Egy nő. Többen követik, és megállnak az ágyammal szemben.

- Jobban van? – kérdezi a nő.

Nem válaszolok. Belőlem aztán nem fognak kiszedni semmit.

Az ágy mellé húz egy széket, és leül. A köpenye zsebéből előhúz egy ollót. Na, csak kibújt a szög a zsákból!

- A kis akciója közben felszakadt az alkarján a bőr, össze kellett varrni. Most kiszedem a varratokat.

Feltűri a ruhám ujját, és valóban egy seb van a karomon. Szépen elvágja a cérnákat, majd kiszedegeti őket. Az ollót leteszi az ágy feje mellett lévő éjjeliszekrényre.

Persze teljesen egyértelmű, hogy megmérgezték a sebemet. Nem értem, mire fel ez a színjáték.

- Megnyugodott már? – kérdezi a szemembe nézve.

Lassan bólintok.

- Persze ez egyértelmű, hiszen beadtuk a szükséges gyógyszereket, amíg nem volt magánál.

Szóval még be is ismeri, hogy megmérgeztek.

- Úgy látom, nincs már szükség a szíjakra, úgyhogy leveszem őket – azzal szépen, egyesével leoldja őket. Először a lábaimról, majd a karjaimról.

Lassan felülök, és a csuklóimat dörzsölgetem.

- Ugye nem is olyan nehéz? – mosolyog rám.

- De nem ám – vigyorodom el én is, majd felkapom az ollót, és teljes erővel a mellkasába vágom.

Megérdemelte a büdös ribanc. Legalább magammal viszem a halálba. Győztem.

Az ápolók egy pillanatig dermedt csendben állnak, majd mindannyian egyszerre kezdenek kiáltozni. Az egyikük kinyitja az ajtót, és kiordít a folyosóra:

- Gyorsan, segítség!  A páciens megtámadta a doktornőt!

Két biztonsági őr érkezik egy pillanat alatt a kórterembe.

- Azonnal fogják le! Vigyék innen!

- Uramisten!

- Fektessék az ágyra a doktornőt!

- Húzzák ki az ollót a sebből, nyomókötést rá és tolják azonnal a műtőbe!

- Vigyék már innen, a zárt osztályra vele, mielőtt megtámad még valakit!

- Gyorsan, mielőtt elvérzik!