Vázlatok #3

Baba

A srác egyedül volt a szobában. A padlón térdelt, kezeivel a feje fölött, akár egy marionett bábu. A groteszk pózt a csuklójára erősített bilincsnek köszönhette, ami a mennyezetről lógó lánchoz kapcsolódott. A szoba puritán egyszerűséggel volt berendezve. Nem volt ablaka, ajtaja is csak egy. Egyetlen asztal volt az ajtó mellett, rajta különféle tárgyakkal. A falon nem voltak sem képek, sem poszterek. Leginkább egy börtöncellára emlékeztetett – bár abban legalább egy ágy lett volna.

Nem tudta, mióta volt itt. Hetek, hónapok óta? Talán egy év is eltelt? Ki tudja? Nem számolta a napokat. Csak egy dolgot ismert; a fájdalmat. Itt fájdalomban lehetett az időt mérni, más mértékegység nem létezett.

Nyílt az ajtó – valaki belépett a szobába. A fiú nem látta, ugyanis háttal volt neki, de tudta, ki az. Ide csak egyvalaki szokott bejönni. Az újonnan érkezett becsukta az ajtót, majd az asztalhoz lépett, ahonnan felemelt valamit. A srác nem látta, mi az, de tudta, hogy mi van a fogvatartója kezében. Érezte.

Az érzékei kiélesedtek rabsága alatt. Hallotta a dobhártyájában dübörgő vér zaján átszűrődve a másik férfi szaggatott lélegzetvételét. Izgatott volt. Mint mindig, amikor belépett ide. Azért jött.

Felvett még valamit az asztalról. A fiú fémes súrlódást hallott. Tudta, mi következik. A férfi kivárta, hogy teljesen elöntse az izgalom. Ki akarta élvezni a pillanatot. Talán egy perc telt el, mire lesújtott. A fiú érezte a beléfúródó hideg pengét. A fájdalom eltöltötte a vállát, ahol a szúrás érte, de nem törődött vele. Már megszokta. A férfi lecsapott még egyszer, még egyszer és még egyszer... Ő sem tudta már, hányszor. Ezután módszert váltott, és inkább vágásra használta a pengét. A fiú bőre szétnyílt, ahol megsebezte. De óvatos volt; nem akarta megölni a játékszerét. Vigyázott, hogy ne szúrjon meg létfontosságú szervet, és hogy ne ejtsen túl mély sebet.

A fiú néha összerándult a fájdalom újabb és újabb hullámaitól. Aztán egyszer csak vége szakadt; a férfi nem vágta meg többé. Hallotta a csörrenést, ahogy letette a pengét az asztalra. Talán ennyi volt... Talán abbahagyja és kimegy...

Ekkor megérezte a testén az érintését. A férfi cirógatta. Ne... Már megint?

A nadrág lassan lecsusszant a derekáról, és valami keményet érzett a fenekénél. Jaj, ne, csak ezt ne...

Hallotta a férfi lihegését. Meg fogja tenni. Sokadszor is...

A férfi beléhatolt, és jólesően felsóhajtott. Aztán mozogni kezdett, először lassan, majd egyre gyorsuló ütemben. Néhány perc után kéjsóvár nyögéseket hallatott, egyre hangosabbakat. Még gyorsabban mozgatta a csípőjét, még vadabban nyomult a fiúba, majd egy rándulással elélvezett.

Egy kicsit pihent, aztán kicsusszant a fiúból, és kiment az ajtón. De előtte visszadobta az asztalra, amit eddig végig a kezében tartott. Kicsi volt, talán harminc centis, és a legapróbb részletekig hasonlított a fiúra. Most mozdulatlanul feküdt az asztalon, ahogy az egy vudu babához illik...

Vázlatok #2 és fél

Párhuzamos valóság

Háború van. Kíméletlen öldöklés. Vesztésre állunk. Csak én maradtam. El kell bújnom valahol, mielőtt megölnek engem is.

A közeli erdőben rohanok lélekszakadva. Mögülem súlyos léptek és zihálás zaja hallatszik. Az üldözőim közel vannak. Nincs nálam fegyver, nem tudok velük szembeszállni. Sötét van, nem látok jól. Félő, hogy nekimegyek valaminek. Persze nekik van zseblámpájuk. Elkezdek szlalomozni a fák vastag törzse között, az ellenség kissé lemarad.

Fellélegzek; ezt megúsztam.

Kisvártatva szinte beleütközök egy magas kőfalba. Alig tudok előtte megállni. Azt latolgatom, hogy át tudok-e jutni fölötte. Ismét közelebbről hallom az üldözőim zaját. Körülnézek, és megpillantok egy öreg diófát néhány lépésnyire. Fáramászásra alkalmas. Kiskoromban megmásztam a környék összes fáját, most sem lehet vele probléma.

Odarohanok, és egy ugrással felkapaszkodok a legalsó ágra. Az ellenséges katonák ekkor érnek utol. Gyorsan feljebb mászom, hogy biztonságos távolságra kerüljek tőlük.

- Azonnal gyere le! Ha nekünk kell lehoznunk, reggeli helyett nyugtató injekciót fogsz kapni!

Ez meg milyen szöveg már? Tudom, hogy megölnek, ha a kezük közé kerülök.

- Nem versz át, te szemét! Nem fogtok engem is kinyírni!

- Ez még a többinél is hülyébb, esküszöm...

- Rendben van. Ha nem jössz le, hát legyen. Hozzák le, kérem – int a vezérük a kommandósoknak.

Az egyikük bakot tart a másiknak, aki felugrik az alsó ágra. Túl közel van. Elindulok felfelé. Az egyik ág megreccsen alattam. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy egy gyerekkori emlék átvillan az agyamon. Egyszer lezuhantam egy fáról, és beütöttem a fejem. Utána... Nem emlékszem már, hogy mi történt. Tovább kapaszkodom. Ráhelyezem a teljes testsúlyomat az ágra, ami gyászos reccsenéssel eltörik. A lábam alól eltűnik a támaszték, a felettem lévő ág kicsúszik a nedves tenyeremből. Hihetetlenül hosszú ideig zuhanok, mintha csak megtorpant volna az idő. Aztán minden elsötétül.

Kinyitom a szemem. A testem fáj, mintha kiklopfoltak volna. A fertőtlenítőszag csípi az orrom. Megpróbálok felülni, de nem megy. Odaszíjaztak az ágyhoz.

Nyílik az ajtó, és egy ellenség jön be rajta. Egy nő. Többen követik, és megállnak az ágyammal szemben.

- Jobban van? – kérdezi a nő.

Nem válaszolok. Belőlem aztán nem fognak kiszedni semmit.

Az ágy mellé húz egy széket, és leül. A köpenye zsebéből előhúz egy ollót. Na, csak kibújt a szög a zsákból!

- A kis akciója közben felszakadt az alkarján a bőr, össze kellett varrni. Most kiszedem a varratokat.

Feltűri a ruhám ujját, és valóban egy seb van a karomon. Szépen elvágja a cérnákat, majd kiszedegeti őket. Az ollót leteszi az ágy feje mellett lévő éjjeliszekrényre.

Persze teljesen egyértelmű, hogy megmérgezték a sebemet. Nem értem, mire fel ez a színjáték.

- Megnyugodott már? – kérdezi a szemembe nézve.

Lassan bólintok.

- Persze ez egyértelmű, hiszen beadtuk a szükséges gyógyszereket, amíg nem volt magánál.

Szóval még be is ismeri, hogy megmérgeztek.

- Úgy látom, nincs már szükség a szíjakra, úgyhogy leveszem őket – azzal szépen, egyesével leoldja őket. Először a lábaimról, majd a karjaimról.

Lassan felülök, és a csuklóimat dörzsölgetem.

- Ugye nem is olyan nehéz? – mosolyog rám.

- De nem ám – vigyorodom el én is, majd felkapom az ollót, és teljes erővel a mellkasába vágom.

Megérdemelte a büdös ribanc. Legalább magammal viszem a halálba. Győztem.

Az ápolók egy pillanatig dermedt csendben állnak, majd mindannyian egyszerre kezdenek kiáltozni. Az egyikük kinyitja az ajtót, és kiordít a folyosóra:

- Gyorsan, segítség!  A páciens megtámadta a doktornőt!

Két biztonsági őr érkezik egy pillanat alatt a kórterembe.

- Azonnal fogják le! Vigyék innen!

- Uramisten!

- Fektessék az ágyra a doktornőt!

- Húzzák ki az ollót a sebből, nyomókötést rá és tolják azonnal a műtőbe!

- Vigyék már innen, a zárt osztályra vele, mielőtt megtámad még valakit!

- Gyorsan, mielőtt elvérzik!

Vázlatok #2

Börtönakadémia

- A bíróság bűnösnek találta a vádlottat az Amerikai Egyesült Államok Törvénykönyve 18. számú, bűncselekményekről szóló törvénye 1111. szakaszának a) bekezdése szerint első fokúnak minősülő emberölés bűntettében, amiért életfogytig tartó, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítéli azzal, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja.

A húszas évei elején járó hirtelenszőke férfi sztoikus nyugalommal tűrte, hogy kivezessék a tárgyalóból. Belökték egy rabszállítóba, majd rázárták az ajtót. Amikor legközelebb kinyitották a rabomobilt, már új otthonának udvarán találta magát. Két őr fogta közre, és a bilincsére erősített vezetőszíjat megmarkolva bevitték az épületbe.

- Még szerencse, hogy nem én megyek elöl – futott át a bizarr gondolat a fején. – Úgy sétáltatnának, mint egy kutyát.

Odabent megkapta új ruházatát, majd átöltözött a gusztustalanul narancssárga gúnyába. Az előző börtönben viselt gönceit elvették. Az őt kísérő őrök átadták az illetékes tisztnek az iratokat, amiket még a rendőrségi fogdában és az előzetesben töltöttek ki róla, így neki semmi teendője nem volt.

Ezután levették róla a bilincset, és az egyik cellához vezették. Kinyitották a vastag vasajtót, és betessékelték rajta. A már odabent tartózkodó három férfi felnézett.

- Hé, Ragyás! – kiáltotta el magát az egyik őr, mire az egyik, eddig az ágyán heverésző fickó felpattant. – Vedd gondjaidba a kisfiút, mutasd meg neki a szállodát. Elég időtök lesz rá, akár egy életre szóló barátságot is köthettek – vigyorodott el rosszindulatúan, majd rájuk vágta az ajtót.

Kulcs zörgése hallatszott, léptek távolodtak, aztán csönd lett. A zárka lakói az újonnan érkezettre bámultak, majd végül a Ragyás nevezetű lépett oda hozzá.

- Szeva! Én Steven vagyok, vagy ahogy a legtöbben hívnak, Ragyás Steve.

Elég egyértelmű volt, honnan származhatott a gúnynév, ugyanis az alacsony, pocakos fószer arcán apró sebhelyek garmadája sorakozott – talán gyermekkori himlő maradványa.

- Ez itt Kicsi Joe, ő meg Penge Harris – mutogatott rá sorban a másik kettőre. – Az ágyad az lesz, ott – intett arra a fekvőhelyre, ami a sajátja fölötti volt.

A szőke egy szó nélkül az említett ágyra dobta azt a kevés holmiját, ami volt, majd felmászott rá, és lelógatta a lábát. Még mindig őt nézték.

- Téged hogy hívnak? – kérdezte Steve.

- Martin vagyok.

- És mit csináltál? A faszfej szavaiból úgy vettem ki, hogy tész-t[1] kaptál – kíváncsiskodott tovább.

- Kinyírtam az apámat és leléptem a pénzével, de elkaptak a határon. Ennyi az egész – vonta meg a vállát.

- Miért ölted meg?

Martin néhány pillanatig nem válaszolt, mintha azt latolgatná magában, hogy eláruljon-e bármit is.

- Tizennégy éves korom óta molesztált – mondta végül. – Sokkal erősebb volt nálam, szóval nem tudtam tenni semmit. Nemrég végre sikerült egy elöl hagyott késsel leszúrnom álmában.

- Áh, vagy úgy – Ragyás szemlátomást kínosan érezte magát az újkeletű információtól. – Szólok pár szót a srácokról, ismerd meg egy kicsit őket – próbálta oldani egy kicsit a hangulatot, majd el is mondott minden lényegeset a másik kettőről. Olybá tűnt, hogy igencsak szeretett beszélni.

Kicsi Joe - vagy ahogy mások hívják, Villámöklű Joe – igazi keményfiú volt. Egy nagystílű uzsorás behajtójaként dolgozott, de bárkit hajlandó volt megzsarolni vagy megfélemlíteni, ha eleget kínáltak neki szolgálataiért. Alacsony fickó volt, alig – vagy talán egyáltalán nem – érte el az egy hetvenet, de cserébe bőséges izomzattal áldotta meg a természet. Erőteljes testfelépítését meghazudtoló gyorsasággal osztogatta a pofonokat, ha kellett – gyakran akkor is, amikor nem. Azt beszélik, két hekus orrát is betörte, amikor bekasztnizták.

Penge Harris egy magas, alultáplált, harmincas pasas volt, de jóval idősebbnek tűnt a valódi koránál. Vállig érő csimbókos, piszkosszőke haja volt. Száraz, pergamenszerű bőre szinte rászáradt a pofacsontjára, és elhanyagolt, többhetes borosta díszelgett rajta. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, amik kissé halálfejszerűvé tették a megjelenését. Összességében úgy nézett ki, mint akit alaposan megviselt az élet. A nevét onnan kapta, hogy mindenkinél gyorsabban és pontosabban tudta egyetlen mozdulattal elérni a célját, legyen az egy arasznyi vágás a karon, vagy egy torok elmetszése. No nem ám egy harminc centis késsel, hanem akár egy apró zsilettpengével is.

- Te miért ülsz? – kérdezte Harristől Martin.

- Én? – vigyorodott el, megvillogtatva sárga fogsorát. – Sosem találnád ki. Kicsipkéztem egy-két nyakat, semmi több.

- Nagyjából ennyi lenne – fejezte be az ismerkedős délutánt Ragyás.

- Magadról még nem beszéltél – emlékeztette Joe.

- Á, én nem vagyok ilyen durva, mint ti, nem is értem, hogy mit keresek köztetek...

- És megint előadja – csóválta a fejét Harris.

- A lényeget – dörmögte Joe.

- Jól van már, jól van – vigyorgott Steve. – Annyi a lényeg, hogy pár nagykutyát megszabadítottam néhány felesleges milliótól. Ezért még nem szívtam volna ekkorát, de elég jó kapcsolataik voltak a szemeteknek, meg hát a pénz nagy úr, így a nyakamba varrták a fekvőnyolcast.  Ez volt hat éve. Tizenkilenc év múlva feltételesen kiengedhetnek, az meg már mindjárt itt van, hamarabb, mint a Mikulás, nem igaz? De nem büntetés ez nekem, ilyen remek srácok között úgy érzem magam, mintha csak otthon lennék, nem, fiúk? – palacsintaképe csak úgy ragyogott a vigyorgástól.

Azok csak a szemüket forgatták.

Délután a rabokat kiterelték az udvarra, hogy szívjanak egy kis friss levegőt, meg mozogjanak egy kicsit. Az életfogytosok része jóval kisebb és puritánabb volt, mint a többi elítélté. Az a terület egy öt méter magas ráccsal volt elválasztva a másiktól, és még egy focipálya is volt rajta.

A többi rab már kint volt, amikor Martinék megjelentek. Csoportokba verődve beszélgettek, sokan cigiztek. Páran edzették magukat korlátokat és padokat segítségül hívva a gyakorlatokhoz. Nem véletlenül nevezte el a köznyelv ezt a fajta testmozgást fegyencedzésnek. Egy idősebb, hatvan év körüli, hajlott hátú férfi lépett oda hozzájuk.

- Adjisten, Papa! – köszönt rá Steve. – Hogy szolgál az egészséged mostanában?

- Nem jól, Steven, nem jól – csóválta az a fejét. – Megint hasogat a derekam...

- Hát miért nem nézeted meg magad az orvossal?

- Megnézte az, de azt mondta, hogy a korral jár, nem lehet vele mit kezdeni...

Martin eközben szemügyre vette a többi elítéltet. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy nagydarab pasas viszonozza a pillantását, elvigyorodik, majd odasúg valamit a mellette állónak.

- Az ki? – fordult Steve-hez, de az csak szívta a fogát, amikor meglátta, kire vonatkozik a kérdés.

- Az ott, fiam, Benga Nick – felelt helyette az öreg. – A helyedben messze elkerülném. Mindenki tudja róla, hogy... hát, a másik csapatban játszik. És az ilyen fiatal fiúcskák a kedvenc játékszerei.

- És az őrök nem tesznek semmit? – csodálkozott Martin.

- Ugyan már, addig örülnek, amíg Nick nem az ő seggük után koslat. Így legalább kevesebb vele a probléma, mert nagy bajkeverő volt akkoriban, amikor nem tudott urológust játszani. És vannak emberei is, akik most ott állnak körülötte. Nem hiányzik senkinek, hogy balhézzon, ha nem hunynak szemet a kis stiklijei fölött.

Eltelt pár hónap, és Martin összebarátkozott a cellatársaival. Meg az öreggel is, akit mindenki csak Papának hívott, és gyakran átjárt hozzájuk beszélgetni vagy kártyázni, amikor szabad foglalkozást kaptak. Papa nagy zsugás volt, mindig szívesen adott egy-két tippet, ha megkérték rá. A rabok között általános tisztelet övezte már csak a kora miatt is, bár azt senki nem tudta, hogy miért küldték hűsölni. Mindenki meghalt vagy szabadult már azok közül, akik előtte kerültek be, a többieknek meg nem kötött semmit az orrára.

Egyik este egy kisebb veszekedés tört ki a cellában. Joe és Harris kapott össze valami apróságon, de már egyikük sem emlékezett arra, hogy mi is volt a vita forrása. Ez náluk mindennaposnak számított, de általában ugyanolyan gyorsan véget is ért, ahogy kezdődött. Steve próbálta lenyugtatni őket, Martin pedig magában nevetve nézte a jelenetet, de aztán hamar megunta.

- Én elmentem tusolni, majd gyertek ti is, ha befejeztétek. Papa, jössz? – fordult az öreghez, aki most is ott lógott náluk.

- Mehetek – vonta meg az a vállát.

A tusolóban épp nem volt senki, így nem kell várniuk, egyből beállhattak a zuhany alá. Martin elégedetten folyatta magára a meleg vizet, lehunyt szemmel élvezve a testét körülölelő forróságot. Néhány perc után az öreg megszólalt.

- Martin? Szerintem menjünk – a hangja valahogy furán csengett.

- Hm? Még nem végeztem.

- Jól mondod, még nem végeztél.

Martin csodálkozva kinyitotta a szemét és megfordult. Benga Nick széles mellkasával találta szemben magát. A gyomra öklömnyire zsugorodott, rögtön tudta, hogy bajban van. Megpróbált gyorsan elsurranni Nick mellett, de az egy durva mozdulattal visszalökte.

- Hé, Nick! Azonnal fejezd ezt be! – emelte fel a hangját Papa, de az válaszra sem méltatta, csak intett a gorilláinak, akik kidobták az öreget a zuhanyzóból.

- Ha tudnád, hogy mennyire vártam erre az alkalomra – vigyorgott kéjesen Martinra a hegyomlás méretű faszi.

- Én a legkevésbé sem – vágott az vissza.

- Azt elhiszem. Na fordulj meg, jobban jársz, ha nem ellenkezel.

- Azt lesheted – sziszegte Martin.

- Nekem így is jó – vont vállat amaz, és elkapta a kisebb karját, hogy a kívánt irányba forgassa.

Martin azonban villámgyorsan mozdult. Kicsavarta a karját a szorításból, sípcsonton rúgta ellenfelét, és már lendült volna a könyöke a másik arca felé, amikor Nick két gorillája elkapta és a falnak szorította.

- Tartsátok jó erősen! – adta ki az utasítást a behemót, és egyetlen mozdulattal a fiúba vágta magát, aki felsikoltott a fájdalomtól.

Ekkor rontottak be a helyiségbe Martin cellatársai. Mögöttük ott bicegett az öreg, akit szemlátomást megviselt az előbbi dulakodás, de arra még maradt energiája, hogy a többieket riadóztassa. Joe az ujjait ropogtatta, Harris pedig előhúzott egy kis fadarabra erősített zsilettpengét a zsebéből. A kis csapat élén álló Steve Nickre szegezte a mutatóujját. Megjelenésében most nyoma sem volt a szokásos jovialitásnak, inkább valamiféle sötét, fenyegető aura vette körül.

- Azonnal engedd el, te szemétláda, különben arra sem lesz időd, hogy megbánd, amit tettél – szólt vészjóslóan.

- Hogy merészelsz... – hördült fel Nick. – Ezért most drágán megfizetsz!

Intett az embereinek, akik elengedték Martint, és megindultak az újonnan érkezettek felé. Hozzájuk csatlakozott még két bandatag, akik a felmentő csapat nyomában futottak be. A fiú a földre rogyott, elvesztette az eszméletét a fájdalomtól.

Pitty. Pitty. Pitty.

Kinyitotta a szemét. Csupa fehérség vette körül.

Pitty. Pitty. Pitty.

Idegesítő sípolás. Az infúziós tű a karjában. Egy kórterem.

Minden tagja fájt, mintha egy hegyről bukfencezett volna le. Lassacskán eszébe jutottak a zuhanyzóban történt események. A gyomra fájdalmas görcsbe rándult. Nem először erőszakolták meg, de még sosem volt ennyire durva és kegyetlen... Ráadásul most a barátai is bajba keveredtek miatta... Keserű ízt érzett a szájában, mintha epét nyelt volna, amikor eszébe jutottak a többiek. Vajon mi történhetett velük?

Néhány óra múlva nyílt az ajtó, és egy orvos meg egy börtönőr lépett be rajta.

- Áh, látom, felébredt, nagyon jó – bólogatott a doki. – Nos, úgy gondolom, hogy a sérülései inkább lelkiek, mint testiek, úgyhogy holnap vissza is térhet a szokásos körletébe. Úgy vélem, hasznos lenne, ha egy pszichológus is látná magát a későbbiekben, de ezt majd megbeszélem az igazgatóval.

Ezután az orvos megvizsgálta, amit némán tűrt, majd kimentek a kórteremből, magára hagyva a fiút sötét gondolataival. Aznap éjjel Martin nem tudott aludni, lelki szeme előtt lehetséges forgatókönyvek százai játszódtak le a történtekről.

Reggel két őr jött érte, hogy átkísérjék a szigorított részlegbe. Közben be nem állt a szájuk.

- Hallod, öregem, jó nagy balhét csináltatok, mindenki erről beszél...

- Meghiszem azt, itt még ilyen nem volt. Hatalmas ramazuri!

- Ja, de legalább megtizedelődött a fegyencek száma, ennyivel is kevesebb dolgunk van...

- Mi történt a többiekkel? – kapta fel a fejét Martin.

- Még nem is hallottad? Sajnálom, hogy tőlünk kell megtudnod...

- Mi történt? – szakította félbe türelmetlenül a fiú.

- Jól van, mondom már. Gondolom, a haverjaid érdekelnek, de a másik bandából is hárman feldobták a pacskert, mire odaértünk. A tieid közül azt a hosszú hajút, hogy is hívják... azt a Harrist kinyírták, a saját pengéjével vágták el a torkát.

- Ja, de előtte elintézett két másikat.

- Az igaz, de mire ment vele? Na, mindegy, az okoskodás nem segít már rajta. A másikat, a Villámöklűt is jól elintézték, eltörték a karját. De nem csak úgy simán, keresztbe, hanem szilánkosra ám! Ő még a dokiknál van, de kapni fog egy csinos kis magánzárkát, ahonnan ki sem dughatja az orrát.

- Hát azt meg is érdemli. Puszta kézzel törte ki egy százhúsz kilós állat nyakát...

- Ne is mondd, nem lettem volna a helyében. Viszont azt a kis dagadtat sajnálom. Ki is volt az?

- Valami Steve.

- Ja, emlékszem már, a Ragyás! Szabályosan agyonverték a szerencsétlent.

- Nem is tudom, mit képzelt, semmi esélye nem volt ezek ellen...

- Mert az öregnek mennyi volt? Egy hete kómában van, szerintem fel se fog ébredni, úgy helybenhagyták...

Mit teszel, ha a barátaidat, az összes mentsváradat eltüntetik az életedből? Mit teszel, ha a hátralevő éveidet egy cellában kell leélned, a halálos ellenséged szomszédságában? Mit teszel, ha az ember, aki megerőszakolt fenyegető arckifejezéssel mered rád, miközben behurcolnak a zárkádba? Kihasználod az egyetlen esélyedet, és belépsz a menedéket kínáló őrület kapuján?

[1]: tész: tényleges életfogytiglani szabadságvesztés