Csak ölelj át

- Azt hiszem, ma kihagyom a sulit - gondolta Hongbin, és átfordult a másik oldalára, mert bántotta az ablakon betűző napfény. Nem mintha bármi reménye lett volna rá, hogy elaludjon. Nem, mióta előző nap meglátta azt a dolgot, folyamatosan azt látta maga előtt, akárhányszor lehunyta a szemét. Így hát inkább az ajtót bámulta, amely mögött nemsoká meg fog jelenni valaki, ahogy azt emberemlékezet óta minden áldott tanítási napon megtette. De ennek Hongbin jelenleg vajmi kevéssé örült. A háta közepére sem kívánta azt a bizonyos személyt a tegnapiak után.

- Őt ez sosem érdekelte - gondolta. - Soha a legkisebb kétség sem merült fel benne afelől, hogy mások mit akarnak, csak elvette, ami kellett neki.

A szájára gondolt. A férfiasan mély hangjára. A csókokra, amiket akkor lopott tőle, amikor senki sem figyelt. A kezére a pólója alatt, és a sajátjára, ahogy a másik hasizmát simogatta...

- Nem, verd ki ezt a fejedből! - és püfölni kezdte az említett testrészt a párnájával. Nem használt. Ennyi erővel a karját is megpróbálhatta volna eldobni, azt sem lett volna sokkal nehezebb kivitelezni. Hangosat sóhajtott és szétvetett végtagokkal elnyúlt az ágyon, arcán a párnával.

- Talán inkább egy kocsmába kellene mennem suli helyett - morfondírozott, - és addig innom, amíg gondolni sem tudok semmire. Igen, néhány pohár whisky megoldaná a problémát. Legalábbis amíg részeg maradok. De mi értelme józannak lenni, ha az csak fájdalmat okoz?

Ekkor hallotta meg a bejárati ajtó csapódását, amihez a másiknak már régóta volt kulcsa. Csendben próbált erőt gyűjteni, hogy végigvihesse, amit eltervezett. Hallotta, amint az újonnan érkező felrobog a lépcsőn, és lendületből próbál berontani a szobába, azonban nagyot dübbent a Hongbin által előrelátóan bezárt ajtón.

- Hé - hallatszott Wonshik meglepődött hangja a túloldalról. - Odabent vagy?

Hongbin nem válaszolt, csak kelletlenül morgott egyet. Nem akart hozzászólni az idősebb fiúhoz.

- Tesó - próbálkozott tovább -, jól vagy?

- Na persze, "tesó" - fújt egyet bosszúsan Hongbin, majd vett egy nagy levegőt és kikiabált.

- Menj el!

- Mi van? - ha lehet, Wonshik meglepődöttsége még tovább fokozódott. - Mi a fene ütött beléd?

- Hagyj békén, nem akarom, hogy bejöjj!

- Figyelj, tesó, nem tudom, mi bajod van, de nyisd ki az ajtót és beszéljük meg!

- Azt lesheted!

- Rendben van - egyezett bele Wonshik. - Ha nem nyitod ki az ajtót, kinyitom én magamnak.

Egy pillanat múlva egy, az előbbinél jóval hangosabb dübbenés hallatszott, majd kisvártatva még egy, amibe az ajtó is belereccsent.

- Ez a hülye képes, és betöri - döbbent le Hongbin, a harmadik támadás hangja pedig végleg meggyőzte. Sietve kimászott az ágyból, elfordította a kulcsot és kinyitotta az ajtót, amíg még volt mit. Látta, amint a másik éppen lendületet vesz, hogy erővel juthasson át az akadályon.

- Egy percet kapsz - figyelmeztette, és remélte, hogy azt az egy percet ő is kibírja bőgés nélkül. Wonshik nem reagált a szavaira, viszont szégyentelenül végigmérte őt. Ekkor döbbent rá, hogy alsónadrágon kívül semmit nem visel.

- Ne bámulj, te szemét! - futotta el a méreg, és a korábbi sebességét is túlszárnyalva ugrott vissza az ágyba és rántotta magára a takarót. Wonshik diadalmasan, ajkain széles vigyorral lépett be a szobába.

- Miért? Eddig sosem zavart, hogy megnézlek.

- Mostantól viszont zavar! - vágott vissza Hongbin, és dühösen összeszűkült szemmel méregette Wonshikot, aki szemmel láthatóan értetlenül állt a kialakult helyzet előtt.

- Figyelj, áruld már el, hogy mi bajod, mert fogalmam sincs, és rohadtul nem tetszik, ahogy beszélsz velem - lépett Wonshik indulatosan az ágy felé.

- Nekem meg az nem tetszett, amit tegnap a suli mögött műveltél!

Wonshik megdermedt mozdulat közben. A szeme elnyílt és egy pillanat leforgása alatt kifutott minden szín a tekintetéből.

- Hogy mi? - nyögte.

- Mondom. Nem tetszett, hogy azzal a ribanccal smároltál.

Wonshik pislogott kettőt, majd lassan lerogyott az ágyra és a kezeibe temette az arcát.

- Ez nem ilyen egyszerű - sziszegte az ujjai között.

- Hát akkor mesélj, hallgatlak - játszotta az udvariast maró gúnnyal Hongbin.

- Először is, szögezzük le, hogy Hakyeon nem ribanc.

- Na ne! - csúfolódott tovább Hongbin. - Nyisd már ki a szemed és nézd meg, hogy ringatja a csípőjét járás közben! Vagy csináljon akármit, süt róla az egész, igazán nem kell sokat gondolkozni rajta.

- Ez nem igaz - ingatta a fejét Wonshik. - Sokkal több van benne, mint amit elsőre látni lehet.

- Remek - fújt dacosan Hongbin.

- Jó, oké, hogy milyen jól néz ki, de a személyisége is baromi vonzó, ha megismered. Valahogy feltölt energiával, amikor vele vagyok.

- Szóval szereted - Hongbin ezt inkább kijelentette, mint kérdezte, és érezte, ahogy a könnyek kezdenek összegyűlni a szemében.

Wonshik egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Igen, azt hiszem - bólintott.

Hongbin egy olyan mély levegőt vett, mintha egy medence aljára készülne lemerülni.

- És én? Szóval, ami eddig köztünk történt... az semmit nem jelentett neked? - megremegett a hangja, ahogy feltette a kérdést.

Wonshik ránézett, és egy pillanatig nem szólt semmit.

- Tesó... te vagy a legjobb barátom, de... áhh, olyan kurva bonyolult ez az egész! - markolt bele a hajába. Olyan hosszú ideig bámult maga elé, hogy a másik már azt hitte, nem is folytatja, és közben kicsordultak az első könnycseppek a szeméből.

- Tesó, nagyon sokat jelentesz nekem, és nem csak mint barát. De... rohadtul félek. Félek attól, amit érzek, félek, hogy elrontom. Egyáltalán azt sem tudom, hogy te mit érzel irántam...

- Ezt kérdezned sem kell - mondta Hongbin elfúló hangon.

Wonshik odakapta a fejét.

- Biztos vagy benne? Mi lesz, ha ez elmúlik, és akkor többé nem tudunk barátok maradni?

- És ha én azt mondom, hogy meg akarom próbálni? - kérdezte Hongbin, miközben a torkában lévő gombóctól már alig kapott levegőt, az arcán pedig végigfolytak a könnyek.

- Megtennéd? - kérdezte Wonshik tágra nyílt szemekkel.

- Csak... ölelj át! - zokogta Hongbin. Az idősebb olyan vehemenciával teljesítette a kérést, hogy egész egyszerűen hanyatt lökte őt, majd a helyzetet kihasználva csókolni kezdte, ahol csak érte; a száján, a nyakán, a mellkasán, Hongbin pedig csak szorította...

Jó egy órával később, miután életükben első alkalommal fedezték fel a másik testének minden részét, levegőért kapkodva feküdtek egymás mellett. A korábbi ruházatbeli egyenlőtlenségek megszűntek, hiszen már egyikük sem viselt semmit. Wonshik az oldalára fordult és cirógatni kezdte a fiatalabb fiú mellkasát.

- Hát... azt hiszem, hogy a sulinak mára lőttek - mondta, Hongbin pedig úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult, és magára rántotta a srácot.

- De amúgy tényleg, beszéljük már meg, hogy mi legyen - ült fel Wonshik a következő menet után. Hongbin a takarót átölelve figyelte a másik izmos, verejtékező felsőtestét -, mert azért ez így necces egy kicsit. Mármint érted, tegnap elvileg összejöttem Hakyeonnal, most meg itt dugok veled.

- Én nem akarlak elveszíteni - suttogta Hongbin.

- Én sem téged - nézett a szemébe Wonshik -, mert szeretlek. Jobban, mint akárkit. De azért lássuk be, Hakyeon is rohadt jól néz ki.

Hongbin válaszul csak felhúzta az orrát.

- De most komolyan, tesó, te sem rugdosnád ki az ágyadból, ha benne feküdne - győzködte Wonshik.

A másik fiú összeráncolta a homlokát.

- Hallod, ez nem is olyan rossz ötlet.

Összenéztek.

- Te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte vigyorogva Wonshik.

- Azt hiszem - mosolygott huncutul Hongbin. - Lehet, hogy mégis be kéne menni a suliba...

- ...szóval arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha érted... Mind a hárman járnánk egymással, mint egy háromszög vagy egy tricikli, vagy tudom is én...

Végül tényleg bementek a suliba, és Wonshik éppen kézzel-lábbal mutogatva próbálta elmagyarázni Hakyeonnak a nagy ötletet. Mert persze nem igazán találta a megfelelő szavakat, ráadásul még zavarba is jött.

- Na ja, a nagy alfahím - vigyorgott magában Hongbin. A reggeli önmagához képest mintha kicserélték volna, egész nap tréfálkozott, a barátaik tettek is néhány megjegyzést arra, hogy mennyire ragyog. Mintha elkapott volna néhány összenézést, elejtett vigyort a többiek részéről. - Lehet, hogy tudják? Végül is mindketten közkedveltek vagyunk, talán senki nem fog elítélni minket ezért. De ha mégis... - Megrántotta a vállát. Nem érdekelte semmi más, amíg Wonshikkal lehetett.

- Hát, végül is... - bámult elgondolkozva Hakyeon a két másik fiúra felváltva. - Egy jó pasival járni király dolog. És nem volt még benne részem, de azt hiszem, ez alapján kettővel... istenkirály lehet - húzódott a szája perverz vigyorra.

Aznap este igencsak kapóra jött a srácoknak, hogy Hongbin szülei elutaztak a hétre, hiszen így kéznél volt egy üresen álló ház, ahol lehetett csinálni... dolgokat. Ezekhez a dolgokhoz pedig nem ártott némi intimitás, ami - fogalmazzunk úgy - veszélybe került volna, ha a legfiatalabb fiú anyukája félóránként rájuk nyit, hogy kérnek-e még rágcsát.

A fiúk azonban rágcsálnivaló nélkül is kiválóan érezték magukat, legalábbis erről tanúskodhatott Hongbin ágya, amely igencsak megviselt állapotban szomorkodott a triciklizés végén. A hármas egymás hegyén-hátán hevert a fekvőalkalmatosságon; Wonshik elégedetten nyúlt el karját a házigazdát átkarolva, miközben a hasára az összegömbölyödött Hakyeon hajtotta a fejét.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele - szólalt meg kissé berekedve a mély hangú fiú, amint sikerült levegőhöz jutnia -, de én valami fenomenálisan érzem magam.

- Pokoli volt - értett egyet Hongbin. Hakyeon csak a fejét dörzsölgette ütemesen a srác hasizmához, ami feltehetőleg bólogatás akart lenni, de a szemei vidám csillogása mindent elárult, amikor végre kinyitotta őket.

- Amúgy, ha már ilyen hirtelen belekezdtünk a dologba - folytatta Wonshik -, nem ártana néhány szabályt lefektetnünk, hogy ne legyen ez az egész totál káosz. Például ha én ajándékot adok valamelyikőtöknek, akkor a másiknak is kell vennem. És ez vonatkozzon mindenkire.

- Nem lehet féltékenykedni - nyújtotta fel a kezét Hakyeon.

- Nem szabad elhanyagolni senkit sem - tette hozzá Hongbin.

- Semmiféle szexből nem szabad kihagyni engem! - indítványozta az ötletgazda, mire a legfiatalabb játékosan oldalba bokszolta.

- Hé, én komolyan mondtam! - tiltakozott amaz.

- Úgy érzem, megvan, hogy mivel fogunk büntetni, ha megharagszunk rád - nyalta meg a száját a legidősebb fiú. - Szépen kikötözünk valahova, és előtted fogjuk csinálni, egészen amíg sírva nem fogsz könyörögni, hogy engedjünk el.

- Te szemét! - ült fel Wonshik villámgyorsan, hogy megszorongathassa leendő kínzóját, de a másik fiú gyorsabb volt, és kacagva táncolt el a támadás elől.

Hongbin úgy nevetett rajtuk, hogy kis híján lefordult az ágyról.

- Mit szólnátok egy fürdéshez? - vetette fel az ötletet. - Azt hiszem, ránk férne.

- Ezzel arra célzol, hogy büdös vagyok? - kérdezte Wonshik, abbahagyva Hakyeon terrorizálását.

- Igen, többek között arra is - öltötte ki a nyelvét a fiatalabb.

- Úgy érzem, még meg kell nektek tanítanom, ki is a főnök - csóválta a mély hangú fiú a fejét. - De előbb irány a fürdő!

- Hát, srácok... azt hiszem, megvan a hármas kapcsolat első hátulütője - szólalt meg Hakyeon, miután utolsóként bepréselte magát a zuhanykabinba.

- És mi lenne az? - kérdezte kíváncsian Wonshik.

- Nem férünk el zuhanyzás közben - adta meg a választ Hongbin, és a fiúkból előtörő féktelen röhögés csordultig megtöltötte a már amúgy is túlzsúfolt fürdőszobát.

VÉGE

Az óra

Enyhén felfokozott szívdobogással ébredt. Pislogott egy párat, ahogy az ablakon betűző fény az arcára esett. Szokatlan dolog ez egy februári reggelen. Beletelt néhány pillanatba, mire tudatosult benne; ez az a nap. A csuklóján néhány számjegy rajzolódott ki. 00:00:00:09:58:30. 00:00:00:09:58:29. 28. 27. Ránézett a telefonjára. 07:01. Ezt összevetette az előző számsorral, és egy sóhajtással sokadjára is konstatálta; pontban négy órakor fog megtörténni. Csak azt nem tudta, hogy mi. Vagy azt, hogyan. Egy darabig még a plafont bámulva feküdt az ágyában, tökéletesen üres elmével. Erőt véve magán felkelt, és kivonszolta magát a fürdőszobába – közben kétszer nekiment az ajtófélfának -, majd a harmadik, sikeres próbálkozást követően megkezdhette a reggeli készülődést. Egy órával, egy hajvasaló leesésével, egy kutyaitatóban való elbotlással, valamint egy bögre tej és egy frusztrált, tizenhét éves kamasz kiborulásával később már felöltözve bámult bele a szobájában lévő tükörbe. Egy csinos arcú, a kialvatlanságtól karikás szemű tini nézett rá vissza. Remek, gondolta, pont ilyenkor nem alszom el este órákig. Vajon ki lesz az, hogy fog kinézni? Mi lesz a neve, magas lesz vagy alacsony, fiú vagy lány? Tíz perccel később azon kapta magát, hogy még mindig a tükörbe bámul a délutánról ábrándozva. Mérgesen megrázta a fejét, húzott még egyet a fésűvel az amúgy is jól álló, immár tökéletesen egyenes haján, majd felkapta a táskáját és kiviharzott a buszmegállóba.

Pontban 14:15 perckor lépett ki az iskola kapuján, amikor megszólalt a telefonja. Rá sem nézett a kijelzőre, amikor felvette.

- Igen?

- Szívem, feltétlenül el kell jönnöd velem ma edzésre! – hallotta legjobb barátnője hangját.

- Ma nem jó, tudod, hogy nem érek rá…

- De nem érted, van egy új srác a csapatban és uhhh…

Megdobbant a szíve. Lehetséges volna…?

- …és olyan jó a haja és van EXO-s pulcsija… - csicsergett tovább a lány. – Négykor lesz az edzés. Szóval érted megyek háromra.

- Öhh, jól van, rendben.

Pontban négykor? Vajon ez lenne az?

Az eddig vánszorgó idő mintha elkezdett volna ugrálni. Egyszer csak hopp, három óra volt, aztán hopp, a villamoson ültek, és hopp, le is szálltak, majd a következő ugrással már ott álltak a táncstúdió ajtajában. Kissé remegve nézett a csuklójára. 04:38.

A barátnője elkapta a pillantását.

- Nyugi, szívem, ő lesz az. Ne aggódj.

Benyitottak, köszöntek a recepciósnak és bementek az öltözőbe. 03:56.

Leült a padra, ő nem táncolt. A barátnője elkezdett átöltözni. 03:11.

- Tudnod kell valamit – mondta a lány az éppen az arcán lévő póló anyagán át. – Neki nincs.

- Nincs?? – teljesen ledöbbent. Az hogy lehet? Akkor ő nem is tudja…?

- Ne aggódj már, akár van neki, akár nincs, a tiéd nem tévedhet.

Ez mondjuk igaz…

Barátnője végre végzett az öltözéssel. 00:35.

Kiléptek az öltözőből. 00:28.

Az ajtó előtt a lány a vállainál fogva maga felé fordította.

- Jól figyelj rám – kezdte mélyen a szemébe nézve. – Minden rendben lesz. Oké?

Válaszként csak bólintani tudott a torkában lévő gombóc miatt. 00:05.

A kilincsre tette a kezét. 00:03.

Lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. 00:01.

Belépett a táncterembe. 00:00:00:00:00:00.

Az első dolog, amit meglátott, ő volt. Fekete ruhák, sötétbarna haj, határozott áll, szuggesztív tekintet.

- Sziasztok! – köszönt a srác nekik, majd tovább táncolt.

Ez lett volna az? A pillanat? Mintha észre sem vett volna…

Július

Estére egy szülinapi bulira volt hivatalos.

De ő is ott lesz… Remek…

Szedd már össze magad! Azóta járt másokkal is. Neki nem te vagy az… Ez a vacak sem tévedhetetlen.

Az este úgy alakult, hogy az egész társaság a fiú lakásán kötött ki.

Ha már az eddigiek nem lettek volna elegendők…

A buli elszabadult. Mintha egy orgia lett volna. A srác három másik fiúval is csókolózott, és bizonyos ruhadarabok is lekerültek. De nem, odáig nem jutottak el.

Meleg lenne? De hát lányokkal is járt…

Augusztus

Ideje továbblépni, legyen a hajam rövid és fekete.

Szembejött az utcán és alig ismert meg. Istenem…

Szeptember

Már megint lájkol. Már megint ír, és csak annyit, hogy jövök-e a buliba… Miért csinálja?

November

A barátnője küldött egy hülye képet a fiúról. A srác abban a pillanatban írt neki, hogy ne nézze meg. Elkezdtek beszélgetni mindenféléről. Újra reménykedni kezdett.

Szombat este elment egy buliba, azt beszélték meg, hogy ott találkoznak. A srác megölelte, vele foglalkozott egész este. Ő az ölébe tette a fejét, ahogy lefeküdt a kanapén, ahová leültek. Lehetséges lenne?

Hajnalban, amikor hazamentek, a fiú elhívja, hogy délután találkozzanak a kedvenc helyén. Órákig beszélgettek, ő megpuszilta, de a srác csak megölelte búcsúzáskor. Hát mégsem?

Hétfőn délelőtt, amikor neki lyukasórája volt, a fiú ellógott a sulijából, hogy találkozhassanak. Jól érezték magukat, a srác átölelte üldögélés közben. Elköszönéskor végre megtörtént: a fiú megcsókolta. Délután érkezett az üzenet:

„Leszel az enyém?”

Az óra mégsem tévedett.

Vázlatok #5,5

A fegyver

Az amerikai hadseregnek van egy titkos fegyvere. Ezt a fegyvert az ország legképzettebb, leghozzáértőbb tudósai fejlesztették ki a legnagyobb titokban, azzal a céllal, hogy a legpusztítóbb hadviselési eszköz az amerikaiak kezében legyen. Erről a titkos fegyverről természetesen mindenki tud.

A fegyvert szigorúan titkos katonai bázison őrzik. Ez a bázis olyannyira titkos, hogy az ott szolgálatot ellátók sem tudják, hol vannak. A legmagasabb katonai vezetők sem tudják, hol van a bázis. Az Elnök sem tudja.

A fegyver őrzését mindig két katonának kell ellátnia. Jack és John voltak az éjszakai váltás. Az őrség tagjai hat hónapos kiképzést kaptak, és megismerkedtek minden olyan fegyver használatával, amelyre esetleg szükségük lehet, hogy megvédjék a fegyvert egy, a fegyver elleni fegyveres támadás esetén a fegyvert támadó fegyveres támadóktól. Jack és John egy fegyvert sem tudtak rendeltetésszerűen használni.

Mindenki tudta, hogy az őrség mindenkori két tagján kívül titokban egy FBI-ügynök is őrzi a fegyvert. Jack és John is tudták, hogy rajtuk kívül titokban egy FBI-ügynök is őrzi a fegyvert. Az FBI-ügynök is tudta, hogy titokban ő is őrzi a fegyvert.

Az őrség szabályzata két pontból áll:

1. Az őrség tagjai nem léphetnek be a fegyvertároló helyiségbe, annak ajtaját nem nyithatják ki.
2. Az őrség tagjai kötelesek szolgálati idejük elején és végén a fegyver meglétéről, annak épségéről meggyőződni.

Az őrségen belül ily módon igen gyakoriak voltak a fegyelmi eljárások.

A fegyvertároló helyiség ajtaján a következő felirat állt:

Veszélyes!
Az ajtót kinyitni tilos!

Az ajtót becsukni tilos!

Az ajtót annak használata közben zárva kell tartani!

Jack és John szolgálati idejük alatt a következő beszélgetést folytatták:

- Te Jack!

- Igen, John?

- Nem ellenőrizzük a fegyvert?

- Tilos az ajtót kinyitni!

- De én kíváncsi vagyok erre a fegyverre. Mindenki kíváncsi rá. Ha megtudnánk, mi ez a fegyver, lehet, hogy megnyerhetnénk vele a háborút!

- Tilos az ajtót kinyitni!

- A haza érdekét szolgálja, hogy kinyissuk.

- Ja, az más.

Nekiálltak kinyitni az ajtót.

- Mit csinálnak? – kérdezte az FBI-ügynök.

- Kinyitjuk az ajtót.

- Tilos az ajtót kinyitni!

- A haza érdekét szolgálja, hogy kinyissuk.

- Ja, az más – mondta az FBI-ügynök, és segített kinyitni az ajtót.

Kinyitották az ajtót. Az ajtón belülről a következő felirat volt:

1. Az ajtót minden körülmények között tilos kinyitni!

2. Ha a haza érdekét szolgálja, az ajtót ki kell nyitni!

3. A fegyvert tilos kézbe venni!

4. A fegyver olyan tömegpusztító erővel rendelkezik, hogy emiatt minden körülmények között tilos használni!

5. A fegyvert használni kell az Amerikai Egyesült Államok Elnökét, népét, területi integritását vagy szuverenitását veszélyeztető támadás esetén, ha a földönkívüliek földreszállást kísérelnek meg, illetve ha Leonardo DiCaprio nem kap Oscar-díjat 2020-ig!

6. A fegyvert minden körülmények között tilos megsemmisíteni!

7. A fegyvert meg kell semmisíteni, ha máskülönben ellenség kezébe kerülne.

- Jack, én kipróbálom a fegyvert.

- Tilos kézbe venni vagy használni!

- A haza érdekét szolgálja, hogy kipróbáljam.

- Ja, az más.

John ráfogta a fegyvert Jackre, gyerekkori barátjára, akit mindig is gyűlölt.

Pukk!

A fegyver egy dugós puska volt.

Vázlatok #5

Gyilkosság a színpadon

- Óh, de élethű!

- Nézd, hogy vonaglik, mintha valóban fulladozna!

- Nagyszerű színész, csakugyan nagyszerű...

- A legjobbak egyike a táborban, ehhez kétség sem férhet.

Wilson egy utolsó halálhörgéssel elernyedt. Parker elengedte a torkát, és felegyenesedett.
A közönség soraiból zúgó tapsvihar hangzott fel. Kevés mulatságuk volt a bevetések között, és a tábori színház ezek közé tartozott. Ezt most kellőképpen értékelték is.

Csak akkor fejezték be az éljenzést, amikor Parker a zubbonya alól előhúzott pisztollyal fejbe lőtte magát. A lőszer okozta lyukon töménytelen mennyiségű agyvelő fröccsent a fából eszkábált színpadra.

Wilson Parker szeretője volt. Parker épp az ő sátrába igyekezett a színdarab előtti este. A sátor előtt megállva azonban gyanús hangokat hallott odabentről. McRain és Wilson beszélgettek.

- Akkor elszöksz velem? – kérdezte McRain.

- Persze, drágám, megígértem – jött a válasz.

- És mi lesz Parkerrel?

- Majd mérget keverek a kávéjába.

- Rendben. Szeretlek.

Három hét múlva Mcraint, a színdarab harmadik résztvevőjét Johnson tábornok az irodájába hívatta. Ott volt Riddle ezredes is, a tábornok hű fegyverhordozója.

- Üljön le – utasította az ezredes.

Helyet foglalt a tábornok íróasztalával szemben.

- McRain, McRain, McRain... – kezdte a tábornok. Az asztal lapjának szélén üldögélő ezredes a fejét csóválta. – McRain, McRain, McRain. Mi bíztunk magában.

- Csalódottak vagyunk – tette hozzá az ezredes.

- Hová lett a jóindulat a mai világból? Hát már nem lehet megbízni az emberekben?

- Hogy tehette ezt? Ráadásul a saját bajtársával...

- Ha lenne magában egy kis tisztesség, ugyanazt tette volna, mint Parker.

- De hát mit csináltam? – értetlenkedett McRain.

- Hogyhogy mit? Hát maga társtettes Wilson megölésében – vonta fel a szemöldökét az ezredes.

- De hát én nem csináltam semmit!

- Magának tudnia kellett volna, hogy ez nem a színdarab része. De maga ahelyett, hogy közbelépett volna, inkább végignézte a saját bajtársa halálát.

- De hát a szerepem szerint megkötözve feküdtem, bekötött szájjal! Megszólalni sem tudtam!

- Ha igazán akart volna, közbeavatkozott volna.

- Ez itt a Saturday Evening Post legújabb száma – húzott elő egy újságot a tábornok. – Az áll a címlapon, hogy „Gyilkossággá fajult a katonai színdarab”.

- Tagadja, hogy részt vett a színdarabban? – kérdezte az ezredes.

- Nem.

- A gyilkosság a színdarabból lett, tehát aki részt vett a színdarabban, az részt vett a gyilkosságban is, igaz? – nézett rá a tábornok.

- Nem.

- Meghazudtolja az elöljáróját? – csapott le rá Riddle.

- Nem.

- De az előbb azt állította, hogy a tábornok úr hazudik.

- Azt állítottam, hogy téved.

- Figyeljen ide. A tábornok úr tábornok, míg maga egy nyamvadt kis kapitány. A tábornok úr azért tábornok, mert intelligens. Sokkal intelligensebb, mint maga. Tehát neki van igaza.

- De hát...

- Kussoljon! Majd akkor beszéljen, ha kérdezzük! – förmedt rá az ezredes.

- Igenis.

- Nem most mondtam, hogy kussoljon? Fogja már be!

McRain nem szólt semmit.

- Na, erről van szó – biccentett Riddle. – Tábornok úr, szerintem a megfelelő büntetés...

- Kussoljon már! – szakította félbe Johnson.

- Most kussolok, tábornok úr – jegyezte meg McRain.

- Nem maga kussoljon, hanem Riddle! De maga is kussoljon! Elegem van magukból.

McRaint gyilkosságban való közreműködés és elöljáróval szembeni engedetlenség miatt főbe lőtték. Johnsont és Riddle-t kitüntették a gyors, hatékony és eredményes nyomozás lefolytatásáért. Amerika pedig megnyerte a háborút.

Vázlatok #3

Baba

A srác egyedül volt a szobában. A padlón térdelt, kezeivel a feje fölött, akár egy marionett bábu. A groteszk pózt a csuklójára erősített bilincsnek köszönhette, ami a mennyezetről lógó lánchoz kapcsolódott. A szoba puritán egyszerűséggel volt berendezve. Nem volt ablaka, ajtaja is csak egy. Egyetlen asztal volt az ajtó mellett, rajta különféle tárgyakkal. A falon nem voltak sem képek, sem poszterek. Leginkább egy börtöncellára emlékeztetett – bár abban legalább egy ágy lett volna.

Nem tudta, mióta volt itt. Hetek, hónapok óta? Talán egy év is eltelt? Ki tudja? Nem számolta a napokat. Csak egy dolgot ismert; a fájdalmat. Itt fájdalomban lehetett az időt mérni, más mértékegység nem létezett.

Nyílt az ajtó – valaki belépett a szobába. A fiú nem látta, ugyanis háttal volt neki, de tudta, ki az. Ide csak egyvalaki szokott bejönni. Az újonnan érkezett becsukta az ajtót, majd az asztalhoz lépett, ahonnan felemelt valamit. A srác nem látta, mi az, de tudta, hogy mi van a fogvatartója kezében. Érezte.

Az érzékei kiélesedtek rabsága alatt. Hallotta a dobhártyájában dübörgő vér zaján átszűrődve a másik férfi szaggatott lélegzetvételét. Izgatott volt. Mint mindig, amikor belépett ide. Azért jött.

Felvett még valamit az asztalról. A fiú fémes súrlódást hallott. Tudta, mi következik. A férfi kivárta, hogy teljesen elöntse az izgalom. Ki akarta élvezni a pillanatot. Talán egy perc telt el, mire lesújtott. A fiú érezte a beléfúródó hideg pengét. A fájdalom eltöltötte a vállát, ahol a szúrás érte, de nem törődött vele. Már megszokta. A férfi lecsapott még egyszer, még egyszer és még egyszer... Ő sem tudta már, hányszor. Ezután módszert váltott, és inkább vágásra használta a pengét. A fiú bőre szétnyílt, ahol megsebezte. De óvatos volt; nem akarta megölni a játékszerét. Vigyázott, hogy ne szúrjon meg létfontosságú szervet, és hogy ne ejtsen túl mély sebet.

A fiú néha összerándult a fájdalom újabb és újabb hullámaitól. Aztán egyszer csak vége szakadt; a férfi nem vágta meg többé. Hallotta a csörrenést, ahogy letette a pengét az asztalra. Talán ennyi volt... Talán abbahagyja és kimegy...

Ekkor megérezte a testén az érintését. A férfi cirógatta. Ne... Már megint?

A nadrág lassan lecsusszant a derekáról, és valami keményet érzett a fenekénél. Jaj, ne, csak ezt ne...

Hallotta a férfi lihegését. Meg fogja tenni. Sokadszor is...

A férfi beléhatolt, és jólesően felsóhajtott. Aztán mozogni kezdett, először lassan, majd egyre gyorsuló ütemben. Néhány perc után kéjsóvár nyögéseket hallatott, egyre hangosabbakat. Még gyorsabban mozgatta a csípőjét, még vadabban nyomult a fiúba, majd egy rándulással elélvezett.

Egy kicsit pihent, aztán kicsusszant a fiúból, és kiment az ajtón. De előtte visszadobta az asztalra, amit eddig végig a kezében tartott. Kicsi volt, talán harminc centis, és a legapróbb részletekig hasonlított a fiúra. Most mozdulatlanul feküdt az asztalon, ahogy az egy vudu babához illik...

Vázlatok #2 és fél

Párhuzamos valóság

Háború van. Kíméletlen öldöklés. Vesztésre állunk. Csak én maradtam. El kell bújnom valahol, mielőtt megölnek engem is.

A közeli erdőben rohanok lélekszakadva. Mögülem súlyos léptek és zihálás zaja hallatszik. Az üldözőim közel vannak. Nincs nálam fegyver, nem tudok velük szembeszállni. Sötét van, nem látok jól. Félő, hogy nekimegyek valaminek. Persze nekik van zseblámpájuk. Elkezdek szlalomozni a fák vastag törzse között, az ellenség kissé lemarad.

Fellélegzek; ezt megúsztam.

Kisvártatva szinte beleütközök egy magas kőfalba. Alig tudok előtte megállni. Azt latolgatom, hogy át tudok-e jutni fölötte. Ismét közelebbről hallom az üldözőim zaját. Körülnézek, és megpillantok egy öreg diófát néhány lépésnyire. Fáramászásra alkalmas. Kiskoromban megmásztam a környék összes fáját, most sem lehet vele probléma.

Odarohanok, és egy ugrással felkapaszkodok a legalsó ágra. Az ellenséges katonák ekkor érnek utol. Gyorsan feljebb mászom, hogy biztonságos távolságra kerüljek tőlük.

- Azonnal gyere le! Ha nekünk kell lehoznunk, reggeli helyett nyugtató injekciót fogsz kapni!

Ez meg milyen szöveg már? Tudom, hogy megölnek, ha a kezük közé kerülök.

- Nem versz át, te szemét! Nem fogtok engem is kinyírni!

- Ez még a többinél is hülyébb, esküszöm...

- Rendben van. Ha nem jössz le, hát legyen. Hozzák le, kérem – int a vezérük a kommandósoknak.

Az egyikük bakot tart a másiknak, aki felugrik az alsó ágra. Túl közel van. Elindulok felfelé. Az egyik ág megreccsen alattam. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy egy gyerekkori emlék átvillan az agyamon. Egyszer lezuhantam egy fáról, és beütöttem a fejem. Utána... Nem emlékszem már, hogy mi történt. Tovább kapaszkodom. Ráhelyezem a teljes testsúlyomat az ágra, ami gyászos reccsenéssel eltörik. A lábam alól eltűnik a támaszték, a felettem lévő ág kicsúszik a nedves tenyeremből. Hihetetlenül hosszú ideig zuhanok, mintha csak megtorpant volna az idő. Aztán minden elsötétül.

Kinyitom a szemem. A testem fáj, mintha kiklopfoltak volna. A fertőtlenítőszag csípi az orrom. Megpróbálok felülni, de nem megy. Odaszíjaztak az ágyhoz.

Nyílik az ajtó, és egy ellenség jön be rajta. Egy nő. Többen követik, és megállnak az ágyammal szemben.

- Jobban van? – kérdezi a nő.

Nem válaszolok. Belőlem aztán nem fognak kiszedni semmit.

Az ágy mellé húz egy széket, és leül. A köpenye zsebéből előhúz egy ollót. Na, csak kibújt a szög a zsákból!

- A kis akciója közben felszakadt az alkarján a bőr, össze kellett varrni. Most kiszedem a varratokat.

Feltűri a ruhám ujját, és valóban egy seb van a karomon. Szépen elvágja a cérnákat, majd kiszedegeti őket. Az ollót leteszi az ágy feje mellett lévő éjjeliszekrényre.

Persze teljesen egyértelmű, hogy megmérgezték a sebemet. Nem értem, mire fel ez a színjáték.

- Megnyugodott már? – kérdezi a szemembe nézve.

Lassan bólintok.

- Persze ez egyértelmű, hiszen beadtuk a szükséges gyógyszereket, amíg nem volt magánál.

Szóval még be is ismeri, hogy megmérgeztek.

- Úgy látom, nincs már szükség a szíjakra, úgyhogy leveszem őket – azzal szépen, egyesével leoldja őket. Először a lábaimról, majd a karjaimról.

Lassan felülök, és a csuklóimat dörzsölgetem.

- Ugye nem is olyan nehéz? – mosolyog rám.

- De nem ám – vigyorodom el én is, majd felkapom az ollót, és teljes erővel a mellkasába vágom.

Megérdemelte a büdös ribanc. Legalább magammal viszem a halálba. Győztem.

Az ápolók egy pillanatig dermedt csendben állnak, majd mindannyian egyszerre kezdenek kiáltozni. Az egyikük kinyitja az ajtót, és kiordít a folyosóra:

- Gyorsan, segítség!  A páciens megtámadta a doktornőt!

Két biztonsági őr érkezik egy pillanat alatt a kórterembe.

- Azonnal fogják le! Vigyék innen!

- Uramisten!

- Fektessék az ágyra a doktornőt!

- Húzzák ki az ollót a sebből, nyomókötést rá és tolják azonnal a műtőbe!

- Vigyék már innen, a zárt osztályra vele, mielőtt megtámad még valakit!

- Gyorsan, mielőtt elvérzik!